Így búsulunk egy asztalt körbeülve. Számba vesszük, mi az, amit feltétlenül végre kell hajtani, amíg még itt vagyunk.

Az én listámon a cannoli szerepel, kezdi a cseh barátnőm, és elmenni Capuába meg Procida szigetére.

Egy lengyel fiú térképén „beszívelt” éttermek hosszú sora piroslik. Egy másikuk Szicíliát tette első helyre. A svédek végig akarják járni a város teljes metróhálózatát, amelynek minden állomása más és más, egyedi arculattal bír. Mindezek mellett – hiszen azon nyomban listára tűzzük minden jelenlévő minden ötletét – az én jegyzeteim között is van egypár kihagyhatatlannak minősített látnivaló. 

Az első Scampia, Nápoly külvárosának híresen hírhedt negyede.
Eszetekbe ne jusson oda menni. Csúnya és életveszélyes, figyelmeztet egy olasz ismerősünk, aki mint kiderül, még nem járt ott, de hiszen ez köztudott tény. Egy onnan származó barátunk a lelkünkre kötötte korábban, hogy csak vele utazzunk oda, de telente szezonális pizzasütősködik valahol külföldön. Nincs idő visszavárni. 

Péntek délelőtt négyen lányokul metróra szállunk eltökélten, hogy felfedezzük eme veszedelmes környéket.

Az egyes vonal végállomására, Piscinolára megérkezve a hátborzongató leírásokkal ellentétben egy modern, a központi megállókhoz hasonlóan egyedi, rendezett épületben találjuk magunkat. A falakon kortárs illusztrációk, a folyosón tisztaság, még „metrószagot” sem hoz a huzat. Kívülről az egészet színes street-art borítja, látványos, konceptuális művészi alkotások.

A legrosszabbra is felkészülve kémlelünk körbe.

Az épületek szellősebbek, a forgalom sokkal gyérebb, mint a központban. Az átjárónál az első kocsi megáll, hogy átengedjen. Talán nem jó helyen járunk, megilletődve kapkodjuk a fejünket. Nemhogy veszélyt, még a szokásos nápolyi káoszt sem érezni. 

A negyed legemblematikusabb látványossága két hatalmas, lépcsőzetesen keskenyedő, csúcsos tömbházkomplexum. A Le Vele di Scampia – azaz Scampia vitorlái – a 70-es években épültek, ahogy a városrész zöme.

Eredetileg kiszolgáltatott anyagi helyzetben lévőknek biztosított volna lakhatást, de még a hivatalos átadás előtt meghiúsult a terv. Az 1980-as irpinai földrengést követően a környéken tömegek váltak hontalanná, és önkényesen elfoglalták a félkész épület csupasz lakásait. A kialakuló zavarodottságban a nápolyi Camorra maffiaszervezet átvette a két épület felett az irányítást, és saját rezidenciának nyilvánítva drogkereskedelmi központtá tette a Vitorlákat. Elképesztő mértékű bűnözés, véres maffialeszámolások, kiszolgáltatott nincstelenek személyes és kollektív traumái kapcsolódnak a Veléhez.

Az ott lakók szervezett kitelepítése és a maffia leépítése – vagy legalábbis kiszorítása – csak 2016-ban kezdődött. A negyed lebontása és újjáépítési projektje azóta is zajlik.

Ezt jöttünk megnézni.

A hatalmas területet, ahol a két kompexum fekszik, biztonsági okokból magas bádogkerítés veszi körbe. Se bemenni, se átkukucskálni nem lehet. Tanácstalanul sétálunk a kert mentén. Sokáig nincs szerencsénk. Itt-ott kilátszik egy emelet, egy részlet, de a teljes épületre nem nyílik kilátás. Ám végül a terület másik végében rábukkanunk egy kis mellékutcára, amely a hátsó épület mellett vezet el egészen közel, nagyjából tíz méterre.

Végeláthatatlan, sötét ablaksorok, málló, telefirkált falak, félig kicsempézett, színes teraszok. Az alsó szinten vékony oszlopok vállán roskadozik millió tonna.

A lépcsőzetes forma enyhe görbéje egyszerre durva és kecses, van benne valami művészi finomság. Földbe gyökerezett lábbal, hátraszegett fejjel állunk a látvány előtt. Hosszú percekig senki nem beszél.

A sok-sok egyforma emelet és panel közé egy földalatti világ tragikus históriája préselődik. A monumentális konstrukció minden fala vérengzés és gyász siralmas csendjét visszhangozza.

Ez a legelképesztőbb épület, amit valaha láttam, mondja végül az architektúra szakos svéd barátnőm. Talán nem túloz. Pompeji és Herculaneum szomorú történetét már elmosták az évszázadok és a turistahordák, de Scampia tragédiája minden graffitiben él még.

Visszafelé sétálva, egy távolabbi pontról rálátunk a másik Vitorlára is. Markolók és daruk veszik körbe, a gépek éppen egyesével haladva, tömbönként zúzzák szét az épület egyik szárnyát. Camorra szimbolikus trónjának könyörtelen elszámoltatása zajlik. A szemünk előtt lesz történelem.

Csendben sétálunk visszafelé az állomásra.

Meglátok egy kávézót, felvetem, hogy ha már itt vagyunk, letudhatnánk még egy pontot a bakancslistámon: lehúzni a pultnál egy kupica eszpresszót, ahogy a helyiek. 
Quatro caffe, per favore, mondom a hagyományhoz híven, szigorúan nem használva az „espresso” szót. Nápolyban a kávé, az kávé. Könyökölve várjuk a kiszolgálást, a bárosok közben tört angollal kérdezősködnek, ki hova valósi, kedélyesen elcsevegünk. Meglátják a kamerát a kezemben, nyomban pózba vágják magukat. Emlékezetes kép sikeredik.

Lehúzzuk az ujjnyi, szédítően erős kávét, majd hazaindulunk. 

Scampia leírhatatlan, befogadhatatlan épületeinek csendjével, koffeintúltengéstől, metróhuzattól zúgó fejjel köszönök el a többiektől. Sétálok a több száz, akár több ezer éves, csodálatra méltó épületek között, amelyek gombamód nőnek Nápoly centrumában. Azt hiszem, egyik sem tett rám olyan mély benyomást, mint a Vitorlák. Ismételten szembesülök a város sokféleségével, az újabb és újabb meglepetésekkel, amelyeket fél év alatt korántsem sikerült kimeríteni. A látni- és átélnivalók listája mintha nem fogyna, sőt, egyre gyarapodik, már most tudom, hogy február közepéig nem juthatok a végére. De legalább Scampia kipipálva.