Végigzötyögünk a metró-útvonalakon, becserkészünk minden kerületet. Az L1 arról híres, hogy a megállói egytől-egyig más arculattal rendelkeznek. Most először nem sietősen, lehajtott fejjel, hanem a felfedezés élményéért szállunk fel. Minden egyes megállóban kiszállunk, a következő szerelvény érkezéséig adunk időt magunknak, hogy bejárjuk a helyet. Végül elnyúlik a nézelődés, a metróhuzatban hosszan fotózzuk a rengeteg látnivalót.

A Museo-nál kezdjük, ahol a jegyautomata mellől egy római istenség klasszicista stílusú szobra tekint le a bolyként kavargó halandókra. A szobor nagyjából öt méter magas, furcsa kontrasztban áll a profán, zajos tömeggel. De ez Nápoly- itt megfér egymás mellett az ókori művészet és az aluljáró csípős szaga.

Innen a Dante-ra megyünk, kiegészül a csapat, öten folytatjuk a felfedezést egy svéd és három cseh barátommal. 
Itt a falakat domborművek és freskók borítják, a képek történelmi eseményeket idéznek.   

A Toledo út ikonikus megállója a következik. Ezt már mind ismerjük, mégis hosszan szívjuk magunkba a látványt. A szikrázó, kékeszöld mozaik a földalatti félhomályban ősi, tengerfenékre süllyedt város misztikus atmoszféráját teremti meg. 

A Municipio szögletes, geometrikus formákká gyalult terei és a föld alá nyúló Castello Nuovo bástyája ellentétekként egyensúlyozzák egymást. A minimalizmus és a középkori építészet összesimul az előcsarnokban, a folyosókat pedig egy spontán várostörténeti kiállítás teszi izgalmassá. 

Az Universitate-t futurisztikus művészeti installációk díszítik. Absztrakt, fémes formák és pop-arttal borított folyosók minden irányban. 

A neon színű falak és nonfiguratív alkotások bizarr, utópisztikus jövőbeli világot alkotnak.

A Garibaldi állomás acélos mozgólépcső-hálóit jól ismerjük, így ezúttal tovább megyünk a Centro Direzionale végállomásra. 
Az épület boltíves, szinte Makovecz Imré-s faszerkezete egy teljesen újszerű esztétikát teremt. Az épületből kilépve pedig ismét, ki tudja, hányadjára, lélegzetelállító, új Nápoly tárul a szemünk elé. 

A Centro Direzionale negyed a nyolcvanas években épült egy japán építész tervei alapján. A főleg irodaházakként funkcionáló felhőkarcolók egész Dél-Európa legöregebbjei, a legmagasabb közülük a 129 méteres Torre Telecom Italia.

Hátraszegett fejjel, a felfelé hunyorogva sétálunk a hatalmas komplexumok között. Minden épület falaiban futurista ideák, valami technológiai megváltást vizionáló ambíciók lüktetnek. A “történelem” véget ért, sulykolják a 80-as évek optimistái, a jövő most már csak egy emeletnyire van. 

A monumentális komplexumok körül azonban halotti csend visszhangzik. Alig látni nyitva tartó éttermet, kávézót is nehezen találunk, a végtelen ablakszemek vakon és búskomoran néznek össze. A szimmetrikusra szabott közösségi tereket galambok népesítik be, egy-két gyerek hajtja magát rozoga rolleren. A negyedet gyászos és ünnepélyes emlékművé csiszolta az idő. Hiába nyúl a felhők közé, nem éri el Isten lábujjait.

Olyan hosszan bolyongunk, hogy nem marad erőnk a további metrózáshoz. 
Nekem sietnem kell: ma új lakó érkezik a szobámba, én az utolsó pár napom egy cseh barátnőm kanapéján töltöm majd. Pakolás közben próbálok megbirkózni a gondolattal, hogy még egy szálat el kell vágni köztem és az itt-tartózkodás között. Összeszorított foggal, sziszegve szakítom el magam a helytől, ami lassan fél éve az otthonom. 

Másnap egy agglomerátumba, Pozzuoliba megyünk, én és átmeneti cseh lakótársam. Mindketten a búcsú szakaszait járjuk, és a búcsúhoz csend kell.  Gyászoljuk és ünnepeljük az elmúlt hónapokat.

Nem keresünk úti célt, csak bolyongunk az utcákon. A takaros, rendezett házak és a nápolyinál sokkal tisztább, macskaköves utcák nyáron minden bizonnyal turista-fészekké válnak, most azonban alig zümmög a környéken valaki. Az álmosító nyugalom minket is eltölt. Leülünk a főtéren egy kávézóban.  A barátnőm helyi cannolit rendel, a bakancslistája egyik utolsó pontját kipipálandó.

Kávé után körbejárjuk a helyi amfiteátrumot, majd lemegyünk a tengerparti sétányra. Hosszan andalgunk a szeles, napos időben, pihentetjük a szemünk a ficánkoló hullámokon.

Végül egy parkba tévedünk, a földre hullt mandarinok között próbálunk ehetőt találni, de lejárt a szezon, mind fonnyadtan hevernek a fűben. 
Feladjuk és letelepedünk egy padra. Keveset beszélünk, mert ugyanazt gondoljuk. 

Ebédidő-tájt visszaindulunk a városba. Ahogy a metrón zötykölődünk, rázkódik bennünk a kettősség. Egyszerre vagyunk üresek és tele, érezzük a hiányt és cipeljük az emlékek lerázhatatlan súlyát, nehéz, féltve őrzött kincseszsákot, amelyből folyton elővillan valami, ahogy az ismerős táj suhan. 
Egyik megálló a másik után. 
Van, hogy mindenhol leszállna az ember – máskor csak szeretne a az ülésen maradni.