A program tematikájához hűen ókori római hagyatékokat fedezünk fel, elsőként a Sant’Aniello a Caponapoli templomnál. A ma látható barokk stílusú épület egy görög–római kápolna alapjain áll. Odabent meglepően nagy a mozgás: folyamatosan gyerekek érkeznek olajágakat lobogtatva. Ekkor döbbenünk rá, hogy virágvasárnap van.

Továbbállunk, mielőtt elkezdődne az ünnepi mise, ám a következő megállónkhoz, a szintén római romokra épült Basilica di San Paolo Maggioréhez érkezve még nagyobb tömegbe keveredünk. Sietősen végigsétálunk a monumentális barokk bazilika padsorai között, majd kimegyünk az épület facadéja elé, hogy ne zavarjuk a kezdődő ceremóniát.

De pont a közepébe csöppenünk. A templom lépcsőjére gyűlt hívők kavalkádja fogad odakint, olajágakat lengetve várnak valamire. Egy apáca nekünk is kioszt egy-egy vesszőt. Öblös, ünnepélyes hangon felkondulnak a harangok, és két pap jelenik meg, egyiknél tömjén, a másiknál szenteltvíz. A tömeg szorosan körbefogja őket, magasba emelik az ágakat, ők pedig prédikáció közben szenteltvizet locsolnak a levelekre és az emberekre. Két apácára szándékosan bőséges szentséget löttyintenek, mire azok felvisítanak, majd hangos kacagásban törnek ki. Az esemény egyszerre méltóságteljes és szórakoztató együttlét, senki nem igyekszik görcsös fegyelemre, a gyerekek szaladgálnak, az egyházi méltóságok a napon szárítják vizes talárukat. Nekünk is jut néhány csepp áldás. Gyönyörködünk az áhítatnak ebben a természetes, őszinte formájában egy kicsit, aztán ahogy az egybegyűltek bevonulnak a templomba, mi továbbállunk.

Alig egy perc sétára a San Paolótól a San Lorenzo Maggiorénál csatlakozunk egy idegenvezetéshez. A San Lorenzo-monostor kecses, román gótikát és barokkot ötvöző oszlopai és tarka, részletes freskókkal díszített falai a 13. században épültek. A templom alatt egy római kori vásárteret, még mélyebben pedig a Magna Grecia korából származó építészeti maradványokat tártak fel. Időutazásunk tehát három különböző korba repít – minél lennebb megyünk, annál ősibb világban találjuk magunkat. 

Egy pár órára megszököm a társaságtól, hogy amíg ők megebédelnek az óvárosban, én felszusszanjak a szálláshelyen. Hosszú napok sok-sok reflexiót igénylő mozzanata között próbálom megérteni, hogyan viszonyul hozzám a város, és én hogy érzem magam benne. Maradhatok-e teljes jogú helyi, vagy vissza kell lépnem turistastátuszba? Mert bár igaz, hogy az elmúlt napok új helyek felfedezésével teltek, ettől még nem válok automatikusan idegenné, hiszen a város olyan végtelenül sokszínű, hogy még azok számára is meglepetéseket rejt, akik az egész életüket itt élték.

A társaság többi tagját is kimeríti a feldolgozhatatlanul sok inger  – egy kificamodó boka, egy fájós csípő és kissé feszült hangulat tereli haza a csapatot nemsokára. 
Minden kirándulásnak van egy holtpontja, ez teljesen természetes – biztosítjuk Vicát. Érezni rajta, hogy felelősnek érzi magát a nyűgösködésünkért, úgyhogy a társaság talpon maradt részével karon ragadjuk, és oda megyünk, ahol mindenre találni gyógyírt: a Spanyol negyed kacskaringós sikátorai és aperol spritzes kocsmái közé.

Természetesen turistacsapda mind, de egye fene: kiválasztunk egyet, és számba vesszük a mindenféle színű és ízű, kétes eredetű spritzfajtákat. Közben beszélgetünk a családunkról, ki-ki a maga foglalkozásáról, a világokról, amelyekből érkezünk. Hogy milyen különös a sors – összesodor néhány idegent, különböző korú, érdeklődésű, hátterű embereket, és a közös élmények, Nápoly forró pezsgése pillanatok alatt szövetséget épít közöttük.

Később erasmusos barátnőmmel kiegészülve búcsút veszek a többiektől. Ők a Spanyol negyedben pizzavadászatra adják a fejüket, mi az ellenkező irányba, a tengerpart felé indulunk. Hosszan, halkan beszélgetünk séta közben, majd a víz szélére telepedve nézzük a kikötő fényeit és a nagy, púpos hátú Vezúvot, amíg az éjszakai hideg haza nem kényszerít. Nagy öleléssel búcsúzunk egymástól. Ki tudja, mikor találkozunk legközelebb.

És ki tudja, mikor leszünk itt újra – az utolsó reggelt már belengi e bizonytalanság. Még a megérkezésem is alig ünnepeltem meg, és máris a búcsúra készítjük magunkat. De még van egy fél napunk, és feltett szándékunk minden percét kihasználni. 

Első utunk a Via Duomóra vezet. Útba ejtjük a Vicolo delle Donne Resilientit, azaz az „Ellenálló nők utcáját”, ahol minden házfalon a női emancipáció fontos olasz és nemzetközi alakjainak street art portréi láthatók.

A Duomo, San Gennaro ereklyéinek helye a következő állomás. Már számtalanszor jártam a templomban, de nem bánom: a legapróbb részletekig tökéletesre faragott szobrok és tartóoszlopok, a gazdag, éles kontrasztok jellemezte barokk falfestmények között minden alkalommal egyre több kincset fedezni fel. Annál is inkább, mivel most először van lehetőségem megnézni a San Gennaro kincsei kiállítást is: a város szentjének ereklyéit, amelyek egy különálló kápolnában, a templom alatt találhatók. 

Hosszan állok a szikrázó arany ékszerek előtt – szemkápráztató és döbbenetes látvány. A középkori esztétikában az arany szimbolikája egészen mást jelentett, mint ma, az emberek ugyanis idejük nagy részét egy-egy gyertyalángnál, folyamatos félhomályban élték. A fény jelenléte magát az isteni jelenlétet idézte. Az arany ragyogó természete szinte saját fényt ad neki, emiatt vált az egyházi tárgyak legfontosabb díszítőanyagává.

A nap utolsó kötött programjaként egy másik „Sotterranea”, vagyis föld alatti járatrendszerbe megyünk egy nagyobb csoporttal. Hosszú, keskenyedő lépcsősoron haladunk  lefelé – ezúttal jóval mélyebbre, mint a tegnapi San Lorenzónál. A római korból megmaradt alagútrendszer a világháború nyomait őrzi: a lakosság itt keresett menedéket a bombázások alatt.

Helyenként a szűkös folyosók széles föld alatti barlangokká öblösödnek, melyeket víz borít. A járatok ugyanis az ókori vízvezetékrendszer részeként funkcionáltak.

Ez hamarosan kézzelfoghatóvá is válik. A folyosók, mivel nem emberek számára, hanem csatornának épültek, fokozatosan szűkülnek, és egy szakaszon olyannyira vékonnyá válnak, hogy a csoport nagy része csak centiről centire araszolva képes előrehaladni. Megállni tilos – ha egy ember beszorul, mindenki beszorul. A csapatunk gyermek tagja enyhe pánikba esik. Vica hősiesen karon ragadja, és hangosan énekelve vezeti végig a körülbelül százméternyi, de annál jóval többnek érződő úton. Az egész csoport tapsviharban tör ki, mikor a legutolsó ember is kiér az alagútból.

Még megtekintjük egy római színház maradványait, amelyet egy lakóház alatt tártak fel. A romokhoz egy hálószobának berendezett térben álló ágy alatti csapóajtó vezet, tudniillik az ott lakó néni valami komikus véletlen folytán fedezte fel hétköznapi kis lakása alatt a történelmi kincseket.

Még egy gyors kávé, szuvenírek – ki campiai szalámit pakol a ruhái közé, ki csokilikőrt, én, már bevett szokásomhoz híven, helyi cacio nero sajtot. A reptérre menet olasz slágereket hallgatunk, és énekeljük azt az egy-két sort, amit fejből tudunk. A többi halandzsa.

Nápoly házai zsugorodnak, az esti világítás fényei lassan egyetlen ragyogó folttá sűrűsödnek, ahogy távolodunk. De gyász helyett ezúttal különös nyugalom tölt el. Visszajöttem, másfél hónappal az Erasmus után, és lám, Nápoly falai nem roskadtak bele a hiányomba, állnak, ahogy kétezer évvel ezelőtt. És ez így van rendjén. Semmi sem végleges – sem az itt-, sem a távollétem. Az életet szakaszokra osztás helyett folyamatában kell nézni. Egy darabig itt laktam, most máshol, és aztán megint mozgásba lendülök. Nápolyba vagy máshová, hosszabb vagy rövidebb távon, az ember halad, olykor az egyik, olykor a másik irányba. De semmi, semmi nem állítja meg abban, hogy olykor visszatérjen egy korábbi helyre.