A hét első útja Capodimontéra vezet, a Bosco Nemzeti Múzeumba. A kastélyt Bourbon Károly spanyol és nápolyi király építtette a 18. században, kifejezetten múzeumi céllal, amikor megörökölte a Farnese család felbecsülhetetlen értékű képgyűjteményét. Az épület már önmagában művészeti bravúr: hatalmas, botanikus kertként is működő parkjával, spanyol stílusú, rozsdavörös falaival, monumentális árkádjaival a királyi palotát idézi.

A tágas termekben többek között Raffaello-, Carracci-, Correggio-, Caravaggio-festmények is láthatók, néhány helyiség pedig huszadik századi és kortárs művészek munkáit őrzi. A legmeghökkentőbbek ezek közül Bertozzi és Casoni groteszk szobrai és installációi, amelyek a klasszikus festmények között még abszurdabbakká válnak.

A polgárpukkasztó, cinikus művek és a királyi kollekció kontrasztja ugyanazzal szembesít, amivel minden manapság: az idő kikezdhetetlenségével, a változás folyamatával. Mozgásban van minden. Mi is.

Csütörtökön a Cuccuma Caffè lakásszínházban és étteremben foglalunk asztalt. Tízen vagyunk, rajtunk kívül még két-három kisebb társaság. Az ajtó előtt ácsorgunk, amíg előkészítik a helyet, a várakozáshoz egy-egy nagy pohár házibort kapunk. 
Mikor végül beengednek, pár négyzetméteres szobában találjuk magunkat, az egyik oldalon rozoga székek három sorban, a falnál emeletes ágy, mellette íróasztal, a másik oldalon konyhaszekrények, hűtő, kályha – tényleg egy lakásban vagyunk.

Amikor mindenki helyet foglal, egy középkorú, borostás színész bundás sapkában és otthonkában lép elénk, beszélgetős stílusban, kissé zavarban. Tört angollal Csehov Cseresznyéskertjét idézi meg egy személyben, nem annyira előadva, sokkal inkább elmesélve a történetet. Nagyokat kortyol poharából, időnként újratölti limoncellóval. Végig kommunikál velünk, meg-megszólít, kérdez, hozzánk ér, szuggerál, tölt az italából a borukat idő előtt befejező fiúknak. Cseppet sem konvencionális, olykor ügyefogyott, improvizatív, el-elkalandozó, spontán előadás, de valahogy illik a nem mindennapi térhez, a hangulathoz és a színészhez is. Hosszan tapsoljuk, mikor a végére ér, ki a darabot, ki az ingyenlimoncellót értékeli jobban.

Utána ismét kiküldenek pár percre, hogy visszarendezzék az asztalokat, közben megbeszéljük, mit kérünk – egy társaságnak egyféle spagetti jár –, végül egy paradicsomos-olíva- és kapribogyósat meg egy darálthúsos-mozzarellásat rendelünk. A többi asztaltársaság is választ. A színész és két segítője – mint kérdésemre elmondják, ők is színészek – nekilátnak a munkának. A konyhapultnál, közvetlenül mellettünk sürögnek-forognak, vágják a porchettát, reszelik a sajtot, főzik a tésztát. 

Szerb és olasz népzene szól, a pici szoba kimelegedik a sok embertől és a főzéstől, a sok ember a bortól és a hihetetlen hangulattól. Egyenként készítik el a spagettit minden asztalnak, kapunk egy-egy villát, de külön tányér helyett nagy tálakon hozza a színész a spagettihegyeket, középre teszi, és mindenki egy edényből eszik együtt. Mintha egy régi barátnál vacsoráznánk, otthonos, ismerős, végtelenül szeretetteljes hangulatban töltjük az estét. Az evés, a zene és a hely megfoghatatlan, különös varázsa családdá forraszt minden jelenlévőt. 

A nap örömzenéléssel zárul egy későig nyitva tartó kocsmában, ahol a színház-étteremben szerzett spontán ismerősökkel kiegészülve késő éjjelig zenélünk. A pincérek, más asztaloknál ülők is dalokat kérnek, időnként beszállnak az éneklésbe. 

Másnap nem éppen kiadós alvás után, de lelkesen fabrikáljuk tovább közös élményeinket.

Procida szigetén. 

Procida egy talpalatnyi erdős, dombos földdarab, úgy viseli sziklái között tarka, egymás hegyére-hátára épült házacskáit, mint drágaköveket. 

A központban várjuk, hogy kinyisson az első kávézó. Előkerül egy gitár, egy padon ücsörögve játszani és énekelni kezdünk. Néhány helyi öregember körénk gyűl, egyikük fájlalja, hogy otthon maradt a harmonikája, a másik kérdezősködik, honnan jöttünk, mi járatban vagyunk. Elmeséli, hogy fiatal korában matróz volt, bejárta a világot Dél-Amerikától Japánig. Bezzeg. Még fiatal vagy, legyint, van időd. Figyelmeztet, hogy később vihar lesz. Akkor indulás. Először a dombtetőn álló valamikori erődvárhoz kapaszkodunk ki. Nem látogatható, úgyhogy a panorámában gyönyörködünk, belátni az egész partszakaszt.

Szemerkélni kezd, úgyhogy folytatjuk a bóklászást a sziget másik oldalára. Hosszú, csendes séta, le-fel kanyargó macskaköves utcácskák, meredek lépcsők, narancs- és citromfák minden kertben. Kézzel festett házszámok, színes házikók és kövér macskák akadnak az utunkba.

A túlsó öböl a „turistásabb”: lapos partok, nyáron bárokként üzemelő bódék hosszú sora, szél- és vízformázta, kecses sziklaképződmények a sekélyesben. Járjuk a süppedő, kihűlt homokot, kávézó után kutatunk, de minden zárva van. Szinte apokaliptikus a nyári melegre szabott városrész. Január végén egy lelket sem látni.

Végül egy üzemen kívüli napágykölcsönző fedett teraszán telepedünk le egy homoklepte, nyirkos padra. Körülöttünk a napozás mindenféle kellékei: ernyők, székek, koktélospult – mind-mind nedvesen, koszosan várják a turistaszezon kezdetét. 
Sonkát, paradicsomot, almát eszünk ebédre, igazi kelet-európai falatozás. Három cseh, két magyar és egy lengyel megosztja az ételét és a szokásait egy rozoga fedél alatt. 

Minden előjel hatalmas zivatarra mutat, de mielőtt visszafordulnánk, még elsétálunk a Ponte di Vivara hídhoz, amely hosszan nyúlik a tenger fölé, Procida és Vivara szigetét kötve össze. A látvány itt is vilagvége-hangulatú, a repedezett beton és a haragos hullámok össze-összeérnek. Bokáig érő tócsákat kerülgetve csúszkálunk el a híd közepéig, hogy megcsodáljuk a hullámok és a lilássá sötétedett felhőzet kompozícióját.

A kikötőbe visszaérve még van időnk egy kávéra a komp indulása előtt. Csendesek vagyunk, fáradtak az eseménydús napoktól. De nincs mit tenni: ezt az utolsó időszakot egymásnak és a délolasz vidéknek szenteljük, ha törik, ha szakad.