Adminisztrációs egyetemi papírok beszerzése, a bakancslistáról még egy-két teljesíthető tevékenység kipipálása, a hazaút szervezése, szakadatlan búcsúzás mindentől és mindenkitől. A délelőttöket többnyire egyedül töltöm ügyintézéssel, munkával vagy egyszerűen csak sétával. Mindent látni akarok, az emlékezetembe vésni, fogalmam sincs, mi lenne a legfontosabb, mi fog hiányozni, mit könnyebb elengedni akkor, ha nem is juttatom eszembe. Annyi kérdés kavarog bennem, hogy képtelen vagyok nosztalgiára.

Valamiféle automatizmus vezet végig az utcákon. Le a via Duomón, végig a Spaccanapoli centrumot kettészelő, hosszú, zsibongó vonalán, ki a Gesu Nuovo térre, le a Toledón a Plebiscito térig, majd a tengerparti sétányra. 

Itt leülök a kikötővel szemben. A város hosszan teríti be a földet, millió szeme meghatottan pislog felém. Besötétedett. A házak mögött a Vezúv alszik hallgatagon. Az ő álmai nagyobbak annál, semhogy a távozásom megzavarja. Mégis, fájdalommal tölt el, hogy ettől a mindenhonnan kitűnő, mindenhol látható ősöreg, görbe csúcstól is kénytelen vagyok elköszönni. Ki tudja, meddig.

Távozásom előestéjét a Beer Barban töltjük, a Centro Storicóban felfedezett lepukkant, de vendégszerető kocsmában. Nem tervezünk hosszan maradni – nagyon kifárasztottak az utóbbi napok –, végül mégis zárásig ott vagyunk. Mintha minden érezné, hogy ez az utolsó napom itt – a pincér, amint meglát, ennyit kérdez: neked fehérbor, ugye? Meghatódva bólintok. A társaság elkeresztel „Wine-girl”-nek, lévén, hogy én vagyok az egyetlen elvetemült, aki a Beer Barban képes bort rendelni. 
Később feltűnik egy (túl) jól ismert, ikonikus központi karakter: a turistákra vadászó utcai rapper, aki aprópénzért improvizál igencsak kétes minőségű rapszerűséget naphosszat. Amint megáll az asztalunknál, figyelmeztetjük, hogy már így is túl sokszor énekelt nekünk, és hogy sajnos nincs készpénzünk, ám ragaszkodik az előadáshoz. Elárulják neki, hogy nemsokára hazaköltözöm. Így végül az utolsó rap, amit végighallgatunk, kifejezetten nekem szól, a távozásomat gyászolja és Romániát méltatja jamaicai akcentussal. Mégiscsak emlékezetes szerenád, sokáig matatok a zsebeimben, hátha találok pár centet, de semmi sehol. Legyint, legyen ez a búcsúajándékom. Hálásan megköszönöm a nagylelkűségét.

Záráskor komótosan állunk fel, hosszan ölelkezünk össze azokkal, akikkel már nem találkozunk. A pincér két nagy papírtasakkal érkezik. Nekünk adja az összes aznap megmaradt péksüteményt. A félig kihűlt, nem kifejezetten friss sonkás-sajtos levelestészta sosem esett még olyan jól egyikünknek sem. Így búcsúzom el a Beer Bartól, Wine-girlként.

Másnap este autentikus nápolyi vacsorával kötjük össze a tényleges, végső búcsút: egy indiai butikban eszünk. A beszélgetés ma halk, mindenki fáradt, és mindenkinek elege van az elköszönésből. Ahogy egyesével fogynak el a társaság tagjai, úgy válik az egész egyre kimerítőbbé. Hosszan ülünk curryt eszegetve, csilitől szipogva. Koccintunk egy utolsót, jövőbeli látogatásainkat tervezgetjük, hogy jobb kedvre derítsük egymást. Készül néhány csoportkép és egy hosszú-hosszú csoportos öleléssel mondjuk ki még egyszer, hogy goodbye.

Éjjel egykor érünk vissza a szállásra – cseh barátnőm kanapéjára. Hosszan, szó nélkül ülünk laposakat pislogva, csak azért sem aludhatjuk át az utolsó pár órát. Írj valamit a füzetembe, kéri.

Álmos, zúgó fejjel fogalmazok meg neki egy levelet, hogy hálát adjak mindenért. Minél idősebbek vagyunk, annál nehezebb igazi barátságokat kötni, azt tapasztalom. Itt mégis megtörtént, váratlanul, szinte varázslatos módon. Mikor hajnali fél ötkor beülök a taxiba, kómásan, könnyes arccal áll az út szélén. Nincs már, amit mondani, csak ismételgetem, hogy köszönöm, végtelenszer köszönöm. Nem fair, ennyi jár a fejemben, nem fair, hogy így el kell szakadni.

Amennyire tudom, végigpörgetem magamban az elmúlt időszakot. Keresem a „legeket”, a tanulságokat, a válaszokat. Hol kezdődött az első barátságom? Mikor váltam ennyire a város szerelmesévé? Hogy lettem ilyen szerves eleme, és mikor vált ő az én részemmé?

Képek, gondolatok, beszélgetésfoszlányok mindenütt. A közös utazások kockáit számolom: Capri, Marino, Matera, Pompeji, Herculaneum, Procida, Velence, Róma, Málta és a többi.

 Az itteni emberek arcait is sorra veszem, a cseh, lengyel, spanyol, francia, magyar, svéd barátokat és az olaszokat hangos, nyüzsgő szokásaikkal, amelyeket egészen akaratlanul tanultunk el az itt töltött idő alatt. Most pedig vége van.

Hirtelen otthon ébredek, mintha csak álmodtam volna az egészet. Odakint nagy, sűrű pelyhekben havazik. Mínusz valahány fok.

Bundában és téli bakancsban lépek ki az utcára. A járdát vastagon lepi be a fehérség, még nem taposták jeges, barna sávvá a járókelők, nehézkesen trappolok benne. Hát ezért nem éli hétköznapjait a csíki ember az utcán, ezért nem látni minden földszinti lakrész ablakát-ajtaját nyitva. Elszigetelve gubbasztunk fűtött lakásokban, óvjuk magunkat a fagytól és a szuggeráló tekintetektől. 

Az úton alig van forgalom – legalábbis Nápoly után egészen kihaltnak érződik. A havas járdáról szinte ösztönszerűen sávot váltok: a kocsiúton egy keréknyomban folytatom utamat, hogy kényelmesebb legyen a járás. Itthon egész másként hat az önkényes séta az út közepén. Itt nem lehet szokást csinálni ebből, de azért megnyugtat egy kicsit. Mégsem csak álom volt Nápoly. Öt hónap alatt a napfénnyel együtt magamba szívtam. Most átitatva a hely péksütemény- és füstszagával, a délolaszok nemtörődöm és végtelenül emberi magatartásával, meggyőződöm róla, hogy nem, nem lesz minden a régi. Semmi nem lesz a régi.  Rajtam maradt a város ujjlenyomata.

Nem a sétaszokásokról van szó (a sofőrök megnyugtatása végett), hanem hogy újra és újra emlékeztethetem magam: az élet, amit élek, az enyém, és egészen tőlem függ, milyennek látom.

Nápoly nem egy hely. Nápoly életszemlélet, filozófia. Arra tanít, hogy merjek bízni a világban, az emberekben, önmagamban. Hogy fedezzem fel a szépséget minden repedezett házfalban, a robogóktól hangos átjárók előtt, a szemétkupacok alatt. És ha megvan, őrizzem, gyönyörködjem benne, tegyem hozzá én is a magamét. 

Kedves Nápoly! 
Köszönök mindent. 
Ígérem, igyekezni fogok.