Az utóbbi két hét azonban hirtelen visszarántott a Nápolyt először látogatók közé, ugyanis spontán módon mindenféle otthoniak érkeztek a városba. Először a húgom és egy osztálytársa, majd egy Hollandiában tanuló régi barát, egyetemi professzoraim, kedves családi ismerősök. Ki hozzám jött vizitelni, ki vakációzni, ki munkaügyben. Egészen szürreális élmény volt, hogy több mint egy hónap csupa új ember és olasz nyelv után egymást érik a székely akcentusok. S e székely akcentusokhoz tartozókat önkéntes idegenvezetőként vezettem át a város káoszán.

Séta a Spanyol negyed tarka pöttyeitől a Toledo út zsibongó üzletein át az Umberto I. Galériához, megállva a Piazza del Plebiscito közepén egy levegővételnyi ámuldozásra. 

A hatalmas, kör alakú téren mindenhol turistacsoportok, nyelvek és világok sokasága, hátraszegett, forgolódó fejek próbálják befogadni a megszokhatatlan látványt. Azon kapom magam, hogy én is velük együtt csodálom. Mesélés, mutogatás közben ugyanúgy meglepődöm Nápoly ékszereinek ragyogásán, mint az, aki először látja.

Kávészünetre a Gambrinus cukrászdába megyünk, amely a turistacsapdák egyik leghíresebbike. A valóban gyönyörű belső teret elárasztják a külföldiek, a sütemények és kávék háromszoros áron kaphatók. De városnézőként kötelességemnek érzem magamra vállalni a túlköltekezést.

A következő állomás a Centro Storico: Gesu Nuovo, Santa Chiara, Duomo templomok – a kötelező körök. És természetesen ebéd, minél olaszosabban. A húgomék először pizzát, másnap parmigiana di melanzanét (paradicsomszószos-parmezános padlizsánszeleteket) esznek. Kipróbálnak többfajta tésztát, a sfogliatellát, az autentikus, olasz gelatót, az Aperol Spritzet. Bejárjuk a Sant’ Elmo várat és Vomero sétálóutcáit. 

Vasárnap a Herculaneum romjai között találkozunk egy professzorommal, aki jó pedagógusként utánaolvasott az ókori város történetének. Hála neki, hátradőlhetek egy kicsit, és átadhatom a csoportvezető szerepét néhány órára. A város a római elité volt, jóval kisebb, de sokkal gazdagabb, mint Pompeji. Templomok, kantinok, malom, lakóvillák sorait szemléljük. Még a romokon is jól látszik, milyen pompában éltek itt egykor.

A freskók, csempék és fából készült épületrészek döbbenetesen jó állapotban őrződtek meg, de a végzetük a Pompejiéhez hasonló tragédia: vulkánkitörés áldozatai lettek. A használati tárgyak és gyönyörű építészeti emlékek mellett a tengerparton segítségre váró, egymásba kapaszkodó lakosok földi maradványai is megmaradtak. Egyszerre hátborzongató és ámulatba ejtő látvány.

A következő héten Hollandiából érkező barátnőmmel barangolok a központban. A kötelező látnivalókat vele is sorra vesszük.

Egy óvárosi kis étterem teraszán magyar hangokra figyelünk fel. Te, ezek nem…? – suttogja. Diszkréten leskelődöm. Magyarország egyik leghíresebb YouTube-erét ismerjük fel az egyik arcban. Alig hiszünk a szemünknek. Negyedóra lamentálás után zavartan elé állunk. Nem szokásunk az ilyesmi, de hát mégiscsak elképesztő, hogy Nápolyban botlunk belé. Kiderül, hogy vakáción van, úgyhogy nem zavarjuk, fotózkodunk és váltunk pár keresetlen szót. Jó szórakozást, búcsúzunk lazának szánt mozdulattal, majd határozottan elindulunk a tervezettel ellentétes irányba. Nincs mit tenni, visszafordulni nem merünk – mégis, hogy nézne az ki –, úgyhogy végül kínos vihogással és nagy kerülővel térünk vissza a főutcára.

Ahol ismét csíkiakba futunk – de ezek után ez már meg sem lep. Megbeszéljük, hogy mit néztek meg eddig a városból, hol ettek mortadellás szendvicset, milyen kiülős helyet találtak a Dante téren. Ajánlom nekik a kedvenc helyi ételem, a polpette di pollót (húsgombóc paradicsomos szósszal), de ők tengeri herkentyűért jöttek, kérik szépen, nem ovis menüért. (Turisták…)

 Vasárnap kompra szállunk, és Sorrentóba utazunk pár órára. 

A kis, parti város sokkal jobban megadta magát a látogatóknak, mint Nápoly, ragyogó, hangulatos utcáin mást sem látni, mint turistát és szuvenírboltot. És citromot, amelyre a hely imidzse épül. Minden kirakat élénksárga: limoncellótól fagylalton át egészen citrommintás fehérneműig mindent találni. Hunyorgunk a rikító színtől, de ellenállni nem tudunk, minket is beszippant a kínálat. Hosszan keresgélünk elfogadható hűtőmágneseket, a barátnőm citromos szappant, én citromos abroszt veszek emlékbe. 

Egy „helyi autentikus finomságok” üzletbe tévedve az eladók mézes-mázos mosollyal és (citromos) bonbonnal köszöntenek. Óvatosan veszünk egy-egy darabot, közben riadt Jancsi és Juliskaként nézünk össze. Az eladó egymás után nyújt felénk pestós, szarvasgombás-fűszeres szószokat, csupa olyasmit, amit még sosem próbáltunk, és minden valószínűség szerint többé nem is lesz alkalmunk megízlelni. Nincs bennünk erő nemet mondani – végigkóstoljuk mindet, tudván tudva, hogy cserébe vennünk kell majd valamit. Toporogva nézegetjük az üvegcsékre írt sok számjegyű árakat. Meneküljünk? – kérdem. Jó. 
Hátra sem nézve, halk „ciao”-val beleolvadunk az utcai sokaságba. Szégyenkezve, de jóllakottan.

A nap végére Sorrento sem tűnik másnak, mint egy csillogó, sárga cukormázzal borított látványosságnak. Gyönyörködtet, de Nápolyhoz nem fogható.

Talán elfogult vagyok, szabadkozom a barátomnak. De egyetért velem. Nápoly más, mondja ő is. Persze lehet, hogy azért, mert te annyit dicséred, hogy csak a jó dolgokat látjuk mind emiatt.

Igaz, ami igaz – a forgalom riasztó káosza, a mindenhol szanaszét dobált szemét, az utcasarkokat belengő, kétes eredetű szagok is a város realitásához tartoznak. Még mindig nem tudom megfogalmazni, mi olyan misztikusan egyedi számomra benne. Ahogy újra és újra bejárom turistáskodó ismerősökkel, a lelkesedésem nem csillapodik, mi több, új lendületet kap. Velük ámulok az épületeken, kapkodom a fejem piacterein, élvezem a kávéját és az „ovis menüt”.

Ahogy búcsút veszek az otthoniaktól, alig hiszem el, hogy ami nekik kiruccanás volt, az nekem a mindennapi élet. Egy kicsit én is nyaralásként éltem meg a velük töltött időt. De a látogatók előbb-utóbb hazamennek, vissza a realitásba. Ahogy eszembe jut, hogy az én itt-tartózkodásom is így végződik majd, elfog a szorongás. Már rég nem turista vagyok. Nápoly a realitás. De akkor mégis mi az, amibe februárban vissza kell majd térnem?