A műfenyő-rengetegek között azonban nem feledkezik meg a saját adventi hagyományáról sem. December elsején az emberek lázasan fognak neki a családi “presepe” megalkotásának. 
A presepe szó szerinti jelentése jászol vagy istálló, ebben a kontextusban pedig Jézus születés-jelenetének miniatűr, kézműves makettjét jelenti. Tradicionálisan minden család közösen rakja össze a maga “presepe”-jét, azaz az istállóból, jászolból, és a jól ismert betlehemi történet fontosabb szereplőiből álló kompozícióját. A kellékek és “alkatrészek” látványosság-számba mennek Nápolyban, olyannyira helyi kuriózumnak számítanak, hogy külön kiállításokon tekinthető meg egy-egy monumentális alkotás. 

A műfenyő-rengetegek között azonban nem feledkezik meg a saját adventi hagyományáról sem. December elsején az emberek lázasan fognak neki a családi “presepe” megalkotásának. 
A presepe szó szerinti jelentése jászol vagy istálló, ebben a kontextusban pedig Jézus születés-jelenetének miniatűr, kézműves makettjét jelenti. Tradicionálisan minden család közösen rakja össze a maga “presepe”-jét, azaz az istállóból, jászolból, és a jól ismert betlehemi történet fontosabb szereplőiből álló kompozícióját. A kellékek és “alkatrészek” látványosság-számba mennek Nápolyban, olyannyira helyi kuriózumnak számítanak, hogy külön kiállításokon tekinthető meg egy-egy monumentális alkotás. 

 Az óváros turistacsalogató negyedeiben pedig egész utcasorokat foglalnak el az apró, faragott Jézuskákkal, Máriákkal és mindenféle többé vagy kevésbé indokolt szereplőkkel és elemekkel telezsúfolt üzletek. A leghíresebb betlehemes utca a Centro Storicoban található Via San Gregorio Armeno, amely kizárólag ilyennek ad helyet egész évben. A makettek gyakran egyedi és értékes darabok, sok családban féltve őrzött kincsnek számítanak, amelyek a tradícióval együtt generációról generációra szállnak. 

Pont ez a személyes, intim kapcsolat lehet az oka annak, hogy minden presepe személyre szabott. Sokak számára presztízs-kérdés, hogy minél látványosabb, nagyobb, részletgazdagabb művet rakjanak össze – ők válogathatnak elektromos, világító, mozgó, éneklő figurák, hatalmas, fél szobányi építmények közül is. Van, aki szigorúan a Szentírást követve rekonstruálja a jelenetet, másoknak azonban a személyesség a fontosabb, az ő jászluk körül a három királyok helyett Maradonna, Andrea Bocelli, Mandela vagy más, számukra nélkülözhetetlen karakter üdvözli az újszülött Megváltót. 

Az autentikus, vallásos gyakorlat elég rugalmassá vált az évszázadok során ahhoz, hogy befogadja a kevésbé hiteles szereplőket is, és attól sem idegenkedik, hogy a piros kosztümös Mikulásokat és rénszarvasokat megtűrje maga mellett. A régi és a modern egy egészen furcsa, nagyon “nápolyias” egyvelege jellemzi tehát a dél-olasz adventet. 

A mi adventünket is hasonló keveredés hatja át. Erasmusosokként mindenkinek egy kicsit mást jelent a karácsonyi várakozás. Persze sok a hasonlóság is, hiszen alapvetően mindannyian európai, keresztény kultúrkörből érkezünk, de azért megvannak a nemzeti vagy családi specifikumok, amiket, úgy érezzük, a leghitelesebben az otthoni ízeken keresztül lehet megidézni. Egy kisebb társasággal hálaadásnapi vacsorát – vagy ahogy mostanában hívják, “Friendsgiving-et” – rendezünk ezért a december 1-ét megelőző csütörtökön. Lengyel, magyar, cseh és olasz diákokkal ülünk össze, hogy megünnepeljük e híresen tengeren túli, idegen hagyományt.
A vacsorára mindenkinek valami otthonit kell vinnie, de  én személy szerint utolsó pillanatban értesülök erről a részletkérdésről, így nem jut időm (energiám, kedvem) főzni. Kiengesztelésképpen bevásárolok aszalt datolyából és cukormázas mogyorófélékből, amelyek itt hagyományosan karácsonyi édességek. A lekenyerezés beválik, a társaság kegyesen elnézi a mulaszást.
Végül csíki barátomnak segítségére lehetek egy nagy fazék jó, magyar-román konyhát eggyé olvasztó puliszka elkészítésében. A tetejére túró híján parmezánt szórunk, igazi kulináis különlegességet mutatunk be a többieknek. A vacsoraasztalra a mi komplex fogásunk mellé lengyel pierogi, cseh krumplisaláta és egy tepsi lasagna kerül. Gyönyörködünk a roskadozó asztal látványában, ennyi ételt rég láttunk, ennek fele biztos, hogy megmarad. 

Elkészülnek a szemléletes fotók, majd körbeüljük az asztalt. Tudja valaki, mi a szokás evés előtt hálaadáson? Kulturálisan semmi közünk nem lévén a hagyományhoz – apropó amerikanizáció–, segítségül hívjuk az internetet. 
Különösebb hagyományt nem találunk, helyette a kultusz eredetét dobja ki a kereső:  a tizenhatodik századi amerikai kolonizálók a legenda szerint egy vacsorával köszönték meg a wampanoag indián törzs vezetőinek a segítséget eligazodni a ‘lakatlan’ földrészen – mielőtt egy századdal később leigázták őket. 
A kiábrándító história egy pillanatra szembesít az egész helyzet abszurditásával: nagy többségben közép-európai társaság lévén, generációs traumaként hordozva magunkban elnyomás és nemzeti veszteségek emlékét, otthoni ételeinket esszük az amerikai gyarmatosítás emlékére. Nápolyban. Éljen a globalizáció, emeljük a poharunk, nevetünk magunkon, mi mást tehetnénk.
Végül felépítjük a saját rituálénkat: minden fogás előtt köszöntőt mond valaki, amelyben hálát ad, kiszolgálja a többieket, a szakács pedig bemutatja a főztjét. Körbeadjuk a tálakat, ismerkedünk az új ízekkel, az új kulturális élménnyel. Hálát adunk, hogy megkaphattuk ezt az ösztöndíjat, hogy megismerhettük a várost, hogy megismerhettük egymást. A soknyelvűségért, a hagyományokért, amiket tanultunk, a közös hagyományokért, amiket kitaláltunk magunknak. Azért, hogy itt ülünk, négy ország hét képviselője, különböző háttérrel és csomaggal a puttonyunkban, és lám, a különbözőség elpárolog a közös tapasztalatok melegében. A terített asztalon kultúráink miniatűr makettjei alkotnak egy nagy egészet, amiben mindenki ugyanannyira van jelen. 
Az este hosszúra nyúlik, a sok maradékra vonatkozó aggodalom megcáfolódik – a pierogi, krumplisaláta, lasagna és puliszka, úgy tűnik, együtt az igazi. Egy morzsát sem hagyunk magunk után. Kajakómásan kászálódunk össze, hogy közös erővel felszámoljuk a mosatlan-hegyeket éjjel három órakor. 
Nagy ölelésekkel veszünk búcsút egymástól, további nemzetközi vacsorák ígéretét belengetve. Hazafelé bandukolva a nápolyi sikátorokban csicsás mikulások és ókori templomok között, közép-kelet-európai ízekkel a számban még egyszer megköszönöm, hogy ennyire színes a világ körülöttem, és hogy a féltett kulturális kincseinket nem csak hordozni tudjuk, hanem megosztani is.