Nápoly csendesebb vasárnap, jó keresztény módjára megpihen, de még ilyenkor is szokatlan a folytonos nyüzsgés, a kaotikus közlekedés, a nyelvek és etnikumok szűntelen kavalkádja. Furcsa itt hagyni, ha csak egy napra is. A diákszervezettel megyünk kirándulásra.

A partra érve azonnal felismerem a csapatot: soknyelvű fiatalok riasztó tömege. Beállok közéjük, tétován forgolódok, hol lehet a helyem ebben a bábeli zavarban? Arra számítottam, hogy sokan érkeznek majd egyedül, ismerkedésre készen – ehhez képest már mindenki kényelmesen fészkelődik egy-egy kisebb körben. Kínomban elmenekülök kávét venni, amíg a dokkon várakozunk.
A hajón rajtunk kívül is rengeteg a külföldi: négy holland nyugdíjas közt ücsörgök, nézem a tengert. Szemérmetlenül kék és ragyogó.  Elhatározom, hogy akkor is jól fogom érezni magam, ha senki nem áll szóba velem. Hiszen Caprira megyünk. 

Amint feltűnik a sziget, egy pillanatra megakadnak a torkokon a szavak és a reggeli cornetók. A hófehér házak kristályok Capri zöld fái között, hívogatóan intenek vitorlások árbócai, helyi citrusfélékből épített piramisok csalogatják az érkezőket. Ámulattal kattannak a kamerák, lövődnek a szelfik. 

Délig mindenkinek szabad program. Bizonytalanul nézelődök, elindulok, véletlenül néhány diákba botlok. Egy francia lány és egy német fiú, a tengerpartra készülnek, csatlakozik hozzájuk egy cseh lány is. Mehetek én is? Mehetek. 

A cseh lánnyal merülök hosszas beszélgetésbe, amíg a többiek bemennek a tengerbe. Magdalena a neve, gyógyszerészetet tanul. Nehezen szokja a nápolyi zajt. Az otthonáról mesél, aztán a helyi és nemzeti ételeinket soroljuk, jó közép-európaiként hiányoljuk a savanyúkáposztát mind a ketten, és a nápolyi pizza fritta-t – a népszerű, olajban sült pizzát –, a lángoshoz hasonlítjuk. Tisztában van vele, hogy magyar eledel, úgyhogy nem veszünk össze rajta. 

Később találkozok egy budapesti lánnyal, Annával. Bemutat egy amerikai lánynak, egy cseh fiúnak, pár németnek és lengyelnek. Eldöntjük, hogy nem állunk sorba a felvonónál, inkább felsétálunk a város központjába.
 

Capri egy sziklás domboldalra épült, világos házak és szűk lépcsősorok kacskaringós sűrűje. Az utcákon szabályos macskakövek, a falakon kerámiából készített, kézzel festett házszámok és jelzések, kék ablakkeretek, mélyzöld lombú, hatalmas fák eldugott, vadregényes kertekben. 

 A sétálóutcákon kézműves üzletek sokasága, éttermek és kávézók, szebbnél szebb kirakatok mindenütt. Nem győzzük kapkodni a fejünket. 
Hosszan sétálunk egy kilátópontig, amely egy sziklaszirtre nyílik. Szemkápráztató a víz, tündököl a napfény a hullámok taraján. Kifújjuk magunkat. 

A társaság zöme ezután visszafordul, hogy fürdéssel töltse a nap hátralevő részét. Én és Anna folytatjuk a felfedezést.
Nagyon hosszan és nagyon messzire sétálunk. A turistatöme gyérül, végül teljes lesz a csend, ketten maradunk ugyanazzal a névvel és ugyanazokkal a szavakkal. A Lysis-villánál kötünk ki, a sziget másik csücskében.

 Gyönyörű, francia stílusú épület, egy kétes életvitelű, Jacques Fersen nevű üzletember építtette a századforduló után. Bejárjuk a tágas termeket. Még a kályha csempéje is gyönyörködtet. A kilátás lélegzetelállító. 

Egész Capri káprázatnak hat, túl fehér és túl kék és túl tiszta. Minél többet nézelődünk, annál álomszerűbb. 

És minél alaposabban nézzük, annál feltűnőbb a sziget valósága. A magas, kovácsoltvas kapuk mögött fényűző villák és hatalmas udvarok, a tiszta utcákat ázsiai vendégmunkások seprik lehajtott fejjel, a tömegnek láthatatlanul. A kirakatokban luxusmárkák, a gyümölcsösnél három euró egy darab helyi citrom és narancs (mindkettő vízízű). 

Mire visszaérünk a partra a többiekhez, Capriról felszáll a csillogó köd, és egy jómódú külföldieknek faragott, dúsgazdagok által birtokolt, grammra kimért attrakció lapul alatta.  
 

Anna bemegy a tengerbe, én visszatérek Magdalenahoz. Megismeredek néhány török lánnyal, örvendezünk közös szavainknak. Az esti indulásig a homokon ülve beszélgetünk, nekik is feltűnt a sziget kettőssége. Örülünk, hogy láthattuk, de visszavágyunk Nápoly nyers valóságába, amelyet esze ágában sincs eltakarni. 
Mikor kiköt a hajó, öleléssel búcsúzunk. Hosszú-hosszú lépcsők állnak még előttem aznap este. A sötét városban Arenella felé Capri fényűzésén merengek, és az újonnan megismert arcokat próbálom nevekhez kötni. Most kezdem úgy érezni, hogy nem csak a város, de az emberek is befogadnak.