Nem kell tudósnak vagy szakértőnek lenni, de még különösebben tájékozottnak sem. Elég, ha az ember már a sokadik X-et tapossa, és saját tapasztalataiból vonhatja le a következtetést: a klíma változik, és nekünk alkalmazkodnunk kell. Lehet hát hisztizni, esetleg átkozni a flatuláló marhákat és a felelőtlen barmokat az üvegházhatás iránti közömbösségük miatt. Vagy lehet a másik tábort erősítve kajánul vigyorogni azon, hogy műanyag szívószálak száműzése, a pillepalackok kupakjainak rögzítése és a kerékpárutakba ölt milliárdok mégsem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket.
Egy dolog biztos, már a telek sem a régiek. Mert ha évtizedekkel ezelőtt január-február tájékán kinéztél az ablakon, többnyire fehér volt minden. Sőt, gyakran volt olyan, hogy hegyekben állt a hó, még akkor is, ha már napok-hetek óta nem láttál hópelyhet. A kinti hőmérséklet ugyanis annyira szolidan bekúszott a fagypont alá, hogy a Jégkirálynak nem esett nehezére tartósítani a korábban lehullott havat. Így minden egyes havazáskor a már meglévő kupacok újabb és újabb réteggel frissülhettek. Gyermekként ennél élvezetesebb dolgot el sem tudtunk képzelni. Mindenütt hó volt, legfeljebb a járdákat szórták fel a szüleink, hogy legyen egy keskeny ösvény, amin biztonságosabban lehet közlekedni. Igaz, ezek reggelre mind bejegesedtek, így iskolába menet gyakran felnyomtuk a tempót, hogy lendületesen nekiszaladva csússzunk egy jó nagyot.
Ínyünkre volt a dolog, és szájtátva hallgattuk a nagyszüleinket, mert állításuk szerint az ő gyermekkorukban még ennél is durvábbak voltak a telek. Így ők is könnyedén feltalálták magukat. Gyengülő erejüket kompenzálandó a hótól mentes évszakokban mindenféle különös kerekes ládikókat, általunk csotrogánynak csúfolt utánfutókat húztak maguk mögött, amikor komolyabb bevásárlást intéztek vagy valami nehezebb tárgyat kellett megmozgatniuk. Télen viszont ezeket a műveleteket szánkókkal végezték. Az ügyesebbek átalakították, megbütykölték a fakutyái­kat: rögzítőkkel, szíjakkal látták el, hogy megfeleljenek a rakománymozgatási igényeknek.

Többnyire az utcák közepén csoszogtak fura kis szánkóikkal, mert forgalom nem volt, hó viszont annál több. Akkoriban az utak hótól való mentesítése pénzkidobásnak számított: minek ilyesmire költeni, ha valamikor a jövőben úgyis elolvad magától? Még a főbb útvonalakról is sajnálták a homokot, így gyakori látvány volt, hogy a tömött buszokon a nyitott ajtóknál csüngő emberek időnként leugráltak és adtak egy kis lendületet a kerekeit kipörgető masinának, majd ügyesen visszapattantak a már mozgásban lévő járműre. Hollywoodban kemény pénzeket szánnak az ilyen kaszkadőrmutatványokra, akkoriban ez a felnőttek napi rutinjához tartozott.
Gyermekként a hó nélküli tél elképzelhetetlen volt, tragédiát jelentett, traumaként éltük meg. Nyilván a szüleink nem ráncigáltak azonnal agyturkászhoz, eszükbe sem jutott ilyesmi. Úgy vélték, majd csak túltesszük magunkat rajta. És nekik volt igazuk.
De ha megjött az égi áldás! Akkor jöhetett a gyermeksereg, hogy zavartalanul birtokba vegye a lejtős utcákat. A téli vakációban reggeltől estig kint voltunk. Csak néha hívtak be, hogy valamit faljunk is, és amíg tömtük magunkat, szegény anyánk komoly erőfeszítéseket tett, hogy leráncigálja rólunk a belül agyonizzadt, kívül keményre fagyott ruháinkat. Nálunk ez volt a napi rutin. A reggeli utolsó falatja még a szánkban volt, de mi már odakint voltunk, hülyültünk, csúszkáltunk, erődítményeket, barikádokat építettünk a hóból és jókat csatáztunk.
Délben zaba, ruhacsere, és vissza a szabadba! Ilyenkor már előkerültek a szánok is. Lefelé menet élmény volt azokat megülni, vagy hason megfeküdni. Hihetetlen precizitással tudtunk a kanyarokban driftelni, bár ezt a szót akkor még nem ismertük. Aztán amikor a szánokat magunk mögött húzva baktattunk vissza a tetőre, nagyokat sztorizgattunk, sorozatban lőttük a poénokat.
Olykor lecsekkoltuk a szomszédos utcák pályaviszonyait is, bár az ottaniak elég rosszul viselték a jelenlétünket. Ugyanolyan rosszalló tekinteteket lőttek felénk, mint amilyenekben mi részesítettük őket, ha netán átjöttek hozzánk, és velünk szemben követtek el „birtoksértést”. A néptanács kataszteresének ott nem volt szava! Mindenki a saját birtokán volt az úr, bár időnként az egymással szimpatizáló utcaközösségek akár szóbeli paktumokat is köthettek, kiélvezve a kölcsönös pályahasználat előnyeit.
A mostani telek már nem ilyenek. Igaz, mi is megváltoztunk. Ha például pirkadat előtt ne adj’ isten havat látunk az utcánk aszfaltján, egyből úgy visítunk, mint malac, ha böllért lát.
Régen sok szempontból rosszabb volt a világ. Vagy ki tudja, talán csak mi voltunk jobbak.