…avagy miért jó egy zsebmetsző áldozatává válni. A telefonfüggőség népszerű téma a közbeszédben, de a diskurzus hajlamos a Z generáció elzombisodó, „ezek-a-mai” fiatalok kontextusára egyszerűsödni, kényelmesen távolságtartó pozícióba helyezkedve. Holott a jelenség szinte mindannyiunkat érint, és hogy mennyire, az akkor mérhető fel igazán, ha a saját bőrünkön tapasztaljuk.
A közelmúltban a telefonom és a pénztárcám, benne a bankkártyáimmal, zsebmetszők tulajdonába vándorolt. Az anyagi károktól függetlenül is első, ösztönös reakcióm a kétségbeesés volt – a tévhitekkel ellentétben nem a tiktokos görgetés vagy a Chat GPT hiánya okozta elvonási tünetek miatt, hanem a mindenfajta kommunikációs hálózat és a bankszámláim elérhetetlenné válásától. Üres zsebbel, zsongó fejjel egyik szorongató gondolat a másikat követte: Mi van, ha hirtelen szükségem lesz valamire? Vagy segítségre szorulok? Vagy keresnek a munkahelyemről?
A virtuális egzisztencia megszűnése az egzisztenciá­lis biztonság megszűnését idézte elő.
Ám az azóta eltelt másfél hét alatt még egyszer sem raboltak el, és nem okozott katasztrófát a halaszthatatlannak tartott üzenetek szokásosnál lassúbb megválaszolása sem. A telefon nem kéznél-levése, a saját nem „kéznél-levésem” sokkal kevesebb valós gondot okoz, mint amire számítottam.

Ennek kapcsán merült fel bennem, hogy miért övezi társadalmi konszenzus, legalábbis diszkrét hallgatás azt a függést, ami a munkát, fizetési eszközeinket, lényegében egzisztenciális biztonságunkat a digitális jelenlétünkhöz köti. A telefon a biztonságérzet és úgy általában a mindennapi teendők alapja: nemcsak kommunikálni, hanem legtöbben dolgozni, tanulni, tájékozódni is használjuk. Ma már olykor a munkaadó vagy oktatási intézmény nem is kínál alternatív eszközt ezekhez, hiszen „magától értetődő”, hogy egy állampolgár telefonnal, hálózattal és internettel rendelkezik. Így számunkra folyamatosan elérhetővé válik a munka, a munkánk számára pedig mi válunk folyamatosan elérhetővé. Ez a kényelmes és praktikus helyzet tovább növeli a hétköznapi eszközhasználatot és a folyamatos összeköttetettséget – ami tovább erősíti a munkaközpontú életvitelt –, és így tovább. A virtualitás a munkát, a munka a virtualitást fokozza. Csavarodik a spirál, de nagyon nehéz tudatosítani, hogy mennyire benne vagyunk, hacsak ki nem zökkent belőle valami. Mondjuk egy telefonlopás.
Megtapasztalva az online világtól való, legalábbis részleges elszakadást, nemcsak arról győződtem meg, hogy ez a függő viszony milyen mélyen átszövi a mindennapokat, hanem azzal is szembesültem, hogy nem kimondottan azért vagyunk folyton elérhetőek, mert kötelező, hanem azért, mert azt hisszük, hogy az. A digitális teret olyan sok mindenhez használjuk, hogy a folyamatos „elérhető” státuszunk megtartása belső kényszerré válik.
Ám ahogy akarva-akaratlan megszűnik ez a kényszer, fokozatosan megszűnik a társadalmi nyomás értesítésekké módosult zaja is. Lelassul egy kicsit az idő, és kinyílik a tér a csendnek. Az egzisztenciális biztonság kérdése virtuális kontextusból fizikai valóságba költözik. A megélés kézzelfoghatóságával találkozunk, azzal, hogy mi is az az egzisztencia, amit annyira féltünk – mik vagyunk, kik vagyunk hálózat és munkahelyi zsivaj nélkül.
Persze naiv lenne azt tanácsolni, hogy mától tagadjuk meg a digitális énünket, vessük a kukába a telefonjainkat. A mai társadalmi berendezkedés bizonyos fokig megköveteli az online létet ahhoz, hogy érvényesülni lehessen. Mint munkaerő.
De ahhoz, hogy emberként érvényesüljünk, nincsen rá szükség.
Nem tudom, fenntartható marad-e ez a lelassult, megváltozott megélése a világnak, ha lesz telefonom, és a folyamatos elérhetőség relatív kényelme (és csapdája) újra felkínálkozik. Könnyebbnek, biztosabbnak tűnik visszakéredzkedni a hálózatba. Mégis, talán egy-két praktikus gyakorlat beépíthető a mindennapokba: mondjuk lehalkítani a készüléket, vagy lekapcsolódni a wifiről, mikor nincs rá kifejezetten szükség.
Ha bármennyire is rajtunk múlik, mennyire adjuk meg magunkat a virtuális függésnek – és én merem hinni, hogy még van ebben egy kis mozgásterünk –, akkor, azt hiszem, nem kell föltétlenül megvárni, hogy egy derült-égből-zsebtolvajlás változtassa meg a perspektívánkat a telefonunkhoz fűződő viszonyunkról. Mindenkire ráfér egy kis lekapcsolódás.