Gyűjtögettem én is a kép­ernyő­mentes perceket az Analóg november mozgalomban. Az az igazság, nagyobb kihívás volt, hogy eszembe jusson elindítani a számlálót, mint mellőzni a telefonhasználatot. Ebben a szakmában nem is lehet órákra fél­retenni a kütyüket, még ha akarnánk is, a következmények gyorsan tudatosítják, hogy nem engedhetjük meg magunknak.
Történt minap, hogy majdnem kétórányi időre nem nyúltam a telefonomhoz. Nem szán­dékosan, csak zsebre tettem, a ruhámra pedig védőöltözetet kellett vennem egy üzemi előírás miatt. Dolgoztam, nem önszorgalomból vettem részt az eseményen, bár nem bán­tam, tanulságos volt. Ha hozzáfértem volna a zsebemhez, azért biztos ránéztem volna a telefonomra néhányszor közben. De nem tettem, nem is hiányzott különösebben, lefoglaltak a történések. 

De ami ezután következett... semmi horror, semmi tragédia, mint a bulvárnál ilyen felüté­sek után, de elgondolkodtatott. A kép­ernyőmentes időm alatt két fontos sajtóközlemény lá­tott napvilágot s az internet bugyrait. Utánuk, mint az özönvíz, érkeztek mindenhon­nan a kérdések előzményekről, következményekről. Tudósítani kellett volna, de én csak pis­logtam, azt sem tudtam, mit kérnek rajtam számon. S mi­vel Murphy is aznap járatta csúcsra téziseit, a családi programok újratervezése is pont az analóg két órám alatt kellett megtörténjen. Ott is rám várt mindenki a javaslatokkal, megoldásokkal.
A kimaradást estére sikerült behozni, a két képernyőmentes óra sokórányi többletfeladatot hozott, s még csak nem is érez­tem elégedettséget a végén, csak mérhetetlen fáradtságot. 
Leginkább azt bántam, hogy ezúttal se kapcsoltam be a számlálót – legalább az iskolánk nyert volna valamit a telefon nélkül töltött időmből.