Hányszor sopánkodtunk már azért, mert úgy éreztük, nehéz sors jutott nekünk? Amikor rosszul mennek dolgaink a munkahelyünkön, családunkban, úgy tűnik, átcsapnak fejünk fölött a hullámok. Mégis megéri és kell küzdeni! Időnként a küzdés nem azt jelenti, hogy az előttünk álló nehézségeket erőből vagy ésszel kell megoldanunk, néha elég csupán, ha hátrább vonulunk és szemléljük a dolgokat. Lenyugszunk, és ha elcsendesedtünk, újra nekilátunk az előttünk álló kihívásnak. Albert Camus-t, egyik kedvenc filozófusomat idézem: „Az ember nagysága abban rejlik, hogy elhatározta, erősebb, mint az állapota.”
A nagyság igenis ott van mindannyiunkban, csupán fel kellene ismerjük, ami közel sem egyszerű. Alapvető külső és belső tulajdonságainkról nem mi döntünk. Mintha próbatétel elé állítanának bennünket, hogy földi létünkben azokból a tulajdonságokból és adottságokból hozzuk ki a legtöbbet, amelyek rendelkezésünkre állnak.

Egyszer történt velem, hogy a napi hajtás, a feladatok terhe alatt úgy éreztem, nincs értelme az életnek. Nem láttam az örvényt, amelybe belekerültem, és folyamatosan húzott lefelé. Gyötrődtem, egyik negatív gondolatot követte a másik. Úgy éreztem, nincs kiút. Nem találtam a helyemet, nem éreztem jól magam a bőrömben. És ekkor valami érdekes történt… Már napok óta őrlődtem, ide-oda járkáltam. Szellemi fogyatékkal élő gyermekkori barátom kapujuk előtt állva intett, én viszonoztam. Nem éreztem úgy, hogy bárki társaságára szükségem lenne abban az örvénylő helyzetben. Mire felemeltem a fejem, már ott is állt mellettem. Áradt belőle a derű, felhőtlen, egyszerű gyermeki énjével állt mellettem. Kérdezte: Mi baj, barátom? Mire reflexből jött a válaszom: Á, semmi, barátom! – s ezt önkéntelenül megtoldottam egy megjegyzéssel: Könnyű neked, barátom! Erre ő visszakérdezett: Ugyan miért? Mire én bántóan rávágtám: Mert bolond vagy!
Tudják, mi volt a reakciója?! Így van, barátom! Könnyű nekünk! – elmosolyodott és a hátamat átölelve megveregette a vállamat. Hirtelen belém hasított a felismerés, kizökkentett addigi, lefelé tartó állapotomból. 
Döbbenetes volt érzékelni, hogy mekkora erő lakozik gyengeelméjű barátomban. Aznap életre szóló tanítást kaptam tőle. Ráébresztett, hogy a nagyság mindannyiunkban ott lakozik, és emberi nagyságunk abban rejlik, hogy elhatározzuk: erősebbek vagyunk, mint pilla­natnyi állapotunk. Köszönöm, barátom, hogy felnyitottad a szemem! Csodát tettél velem, újra megtelt szívem élettel. Tulajdonképpen mind bolondjai vagyunk az életnek, csak fel kell ismerni, és a dolgokat helyükön kezelve élni. Hinni kell a csodákban, mert sosem tudni, melyik irányból, ki által érkezik az életünkbe.