Tegnap, miközben reggel a Hargita Népét lapoztam, és elértem a fogyatékosság világnapjáról szóló cikkhez, megszólalt fejemben a csengő. Hogy milyen csengő? Ezt kicsit később árulom el.
Cikkünk szerint az ország lakosságának több mint négy százaléka él valamilyen szintű fogyatékkal, és közülük majdnem 930 ezren nem intézményben, hanem családi gondozásban vagy önállóan próbálnak létezni a mindennapokban. Ha fogyatékkal élőkről van szó, többnyire a mozgássérültekre, látás- és hallássérültekre gondolunk, az akadálymentesítés kifejezés is ezen kategóriák kapcsán került be a köztudatba, már amennyire bekerült. Romániában az akadálymentesítést számos jogszabály írja elő a közintézmények számára, amelyek a fizikai és digitális(!) környezetre egyaránt kiterjednek, mindeközben a valóság messze elmarad a törvényektől. Kerekesszékkel közlekedőknek még mindig állandó nehézséget jelent például a mindennapi ügyintézés, mert egy lépcső, egy túl meredek rámpa (amivel viszont kipipálták az előírásokat) teszi veszélyessé az adott intézmény, iroda megközelítését (nem is beszélve arról, hogy a feliratok, információs táblák hány helyen érhetők el Braille-írással, netán hanggal is…). Ám az átlagembereknek az sem jut eszükbe – vagy csak keveseknek és ritkán –, hogy kerekesszékes ember is igénybe veheti a járdát, és úgy parkoljanak, hogy ezt ne akadályozzák. Jó példa a saját városomból, Székelyudvarhelyről, hogy számos lépcsőt, túl magas járdaszegélyt iktattak ki a nagy útjavítási projektben, de a kényelmes, gödörmentes járdák a legtöbb helyen továbbra is használhatatlanok a babakocsival, mozgássérült eszközzel közlekedők számára…

Másik példa, hogy nemrég uniós pénzekből újult meg teljesen egy iskola, de a tervekből és kivitelezésből kimaradt az akadálymentesítés, tehát mozgásában akadályozott vagy látássérült gyermek ezután sem tud megközelíteni egyetlen osztálytermet sem biztonságosan. És itt is vagyunk a csengőnél. Ugyanebben az iskolában maradt az a bizonyos, klasszikus visító csengőhang, és amikor óránként megszólal nagy hangerővel és hosszan, kisebb auditív károsodást okoz mindenkinek. Van gyermek, aki menekül, van, aki befogja a fülét, eltorzul az arca. Ez a csengőhang jutott eszembe tegnap reggel – jól jelképezi a szintet, ahol tartunk 2025 végén.
Mert eközben az állítólag hanyatló Nyugaton az akadálymentesítés fogalmába már beleértik az értelmi akadályozottsággal élők és a különböző neurodiverz személyek mindennapjainak a megkönnyítését is. Igen, nálunk is egyre több az eltérő idegrendszeri fejlődésű, az autisztikus spektrumon lévő vagy ADHD-s gyermek (és nem azért, mert beoltották vagy megmérgezték volna őket, hanem mert fejlődik a tudomány, elérhetőbbek az egyre finomodó diagnosztikai eljárások – hangzott el nemrég egy szakmai előadáson is Székelyudvarhelyen), akik egyik jellemzője éppen a túlérzékenység a környezetből jövő ingerekre, a zajokra például, amelyek ijesztőek lehetnek számukra, vészhelyzetet élnek meg, ami szorongáshoz, diszkomfortérzéshez, akár kiboruláshoz is vezethet. A gyönyörűen felújított iskola csengője lehetne például egy kellemes dallam, és ha minden szinten hangszórót helyeztek volna el, nem kellene üvöltenie – ha bárkinek is eszébe jutott volna a neurodiverz gyermekek létezése és az, hogy számukra is élhető hely legyen az oktatási intézmény.
Az akadálymentesítés tehát jóval több, mint egy ad hoc kialakított mozgássérült-feljáró. És nekünk még ezen a szinten is dolgunk van. Nagyon sok. Az akadálymentesítés egyfajta szemlélet, amely az elhárítható akadályok lebontását célozza azért, hogy fizikai, érzékszervi vagy értelmi korlátokkal élő embertársainknak is élhetők legyenek a közterek, iskolák és munkahelyek, és elérhetővé váljanak számukra is azok a dolgok, szolgáltatások, amelyek a többségnek természetesek. Az akadálymentesítés egy empátiából kiinduló, támogató hozzáállás, ami szem előtt tartja a kisebb-nagyobb nehézséggel élő embertársaink jóllétét és teljes élethez való jogát (például ahol az információk nemlátók, hallássérültek és autisták számára is érthetők, ahol nem lepődünk meg, hogy zajt tompító fülhallgatóval ül egy gyerek az órán, a sort hosszan lehetne folytatni). És még egy lényeges dolog: az akadálymentesített fizikai környezet és kommunikáció nem vesz el senkitől semmit, csak hozzáad, és általa barátságosabb, emberségesebb lesz a világ.