Tudták, hogy a Mikulás szánja hétvégente (a pénteket is beleértve) naponta kétszer „repül” át Craiova központja fölött, hétköznap csak egyszer, hogy majdnem biztos legyen, hogy az összegyűlt tömeg egymás lábán taposva szinte semmit nem lát a „varázslatból”? De az is lehet, csak a műhó vakítja el őket, vagy az a kétmillió égő, amivel kivilágították a várost és a karácsonyi vásárt felkínáló hét tematikus teret. Nézem az ott készült rövid videókat a szállások és a nyalánkságok áráról, a tömegről, a látnivalókról, és talán először érzem azt, hogy nekem ez nem hiányzik. 
A korábbi években mindig vágyakozva néztem a szebbnél szebb karácsonyi vásárokat külföldön és belföldön egyaránt, és mikor lehetőségem volt rá, egy-egyet meg is látogattam a hangulatért, a forralt bor illatáért. Ugyanezzel a lelkesedéssel autóztam végig Székelyföldön advent első vasárnapjának délutánján, abban bízva, hogy a korán érkező sötétben, nyálkás ködben és esőben majd a városok és falvak díszvilágítása hoz egy kis fényt (nem a sorban előttünk haladó autók által indokolatlanul használt ködzárófényekre gondoltam). De nagyrészt komor falvakon haladtunk át, tavalyról maradt égősorok égtek itt-ott, sebaj, korán van, és még december sem jött el úgy igazából, hová sietni, mint egyesek, ahol már november derekán indul az őrület a nagyobb haszon reményében.

Aztán hazaérve Csíkszeredába, feltűnt, hogy a Ligat hídról eltűntek a tavalyi csillagok, és a Hargita utcában sem égett még a díszvilágítás. Csak a központi park karácsonyfája és fényei világítottak melegen, körülötte még jó néhányan beszélgettek a gyertyagyújtás után. Elsuhanva mellettük fogalmazódott meg bennem, hogy ez talán pont elég is. Bár tudom, hogy idén itt is bővül a fényár két fénykapuval, hét oszlopdísszel, fotókerettel, csillagokkal és néhány girlanddal, de azért érződik, hogy nehéz idők járnak, lassan számolni sem tudom a megszorító csomagokat, amelyek sok intézkedése ránk is vonatkozik, lefaragva itt-ott az eddigi bevételeinkből, szűkebbre szabva a családi költségvetést, ahogy az önkormányzatokét is. Ilyen körülmények között úgy gondolom, nincs szükség fényfüggönyökkel borított oszlopokra, hatalmas ledangyalokra, műanyag ólomkatonákra és jegesmedvékre, különösen, ha egy önkormányzatot csak a grandiózus számok érdekelnek az esztétikum helyett – lásd a craiovai példát. Nem attól lesz karácsony, hogy hány méternyi égősor kerül a lámpaoszlopokra, vagy hogy a város mennyivel több attrakciót tud felmutatni a szomszédos megyeszékhelynél. A túlzás sokszor elrejti a lényeget, és talán éppen most jött el az idő, amikor jólesik újra megtalálni azt a csendes, egyszerű örömöt, amelyet nem lehet pályázati pénzből felszerelni.
Az ünnep nem teljesítmény, nem rangsor a közösségi médiában, nem turisztikai mutató, és nem is egy mindent beborító, zajos csillogás. Annyi nap van egy évben, amit „kiárusíthatunk”, amikor megpróbálhatunk tömegeket idecsábítani, fellendítve a szolgáltatók forgalmát. És őszintén: cseppet sem bánom, hogy városunkban a téli ünnepkör nem ez a pillanat. Ebben az időszakban jólesik kilépni a versenyből, és nem megpróbálni fényfüzérekkel túlkiabálni egymást.
Csíkszereda visszafogott fényei, látva a trendeket, emberibbnek, őszintébbek. Van bennük szerénység, amely nem szégyen, hanem józanság: annak belátása, hogy nem kell mindenáron többet mutatni, mint amire valóban szükségünk van. Mert az ünnep nem attól lesz ünnep, amit látunk, hanem attól, amit magunkban hordozunk, és amit meg tudunk osztani másokkal is. Ez a fajta fény nem kerül fel egyetlen díszkapura sem, mégis mindennél jobban beragyogja az év legsötétebb napjait.