Már több mint harmincöt év telt el a rendszerváltás óta, felnőtt két generáció, amely a szülők, nagyszülők elbeszéléseiből – ha – ismeri a pártállami diktatúra diktálta élet egyes pillanatfelvételeit, semmilyen személyes megélése, kapcsolata nincs a korszakkal. Aki mesélni akar nekik a 60-as, 70-es, 80-as évek keddjeiről és szombatjairól, szemléltető anyagként használhatja a városok peremén, a helységnévtábla környékén álló odvas, ablaktalan gyárépületeket, termelési csarnokokat, előttük a jel(kép)telenített betonobeliszkekkel, falaikon a pártot, a békét, a vezetőt éltető óriásbetűs feliratok piszokkörvonalaival.

Gyergyószentmiklóson a – nem olyan rég – felújított sugárúron a vasútállomás irányába haladva bal oldalon hasonló elhanyagolt állapotban ácsorog az egykori öntöde épülete. Meglepődik, akit – engem legutóbb a Figura Stúdió Színház gyermekelődására – ennek az egykori gyárépületnek a parkolójába navigált a GPS.

A színház épületének – eléggé régóta tartó – felújítása miatt az öntöde egyik emeleti részén alakítottak ki új stúdiótermet a társulat számára. Ez már jó ideje így van, csakhogy a sajtóban közölt fotók nagy része – legalábbis amiket én láttam –  benti kép, amihez képest meghökkentő kontrasztot jelent a lepattant gyárépület látványa. De nem így a belső terek: az épület lépcsőházában csökkenni kezd a látogatóban  a bizonytalanság, hogy jó helyen jár-e, aztán az előtér játékos, kreatív, hangulatos díszítése, a rendezett mosdók, tágas jegypénztár, illetve a stúdióterem mellé rögtönzött ruhatár érvényesen és gyorsan oldja a kezdeti megilletődöttséget. Nekem legutóbb a szokott színházépületektől eltérő izgalmas belső környezet azokat az alternatív játéktereket juttatta eszembe, amelyeket a budapesti avantgárd társulatok oly gyakran és előszeretettel használtak. A studióterem maga jól felszerelt, könnyen átalakítható játéktere pedig az előadás idejére végleg elfeledtette velem, hogy valójában hol is vagyunk.

Az előadást követően azonban még sokáig az járt a fejemben, hogy voltaképpen a szükségnek köszönhetően alakították ki ezt az új játékteret, amelyben ahhoz, hogy használható legyen, többek között fűtésrendszert, víz- és szennyvízrendszert kellett kiépíteni, villanyhálózatot cserélni stb. Végül egy izgalmas közösségi teret kaptak, amely újraértelmezett egy olyan gyárépületet, amelybe egyébként lehet, hogy soha nem léptek volna be a jelenlegi fiatal generációk tagjai. Maradt volna egy romos, hasznavesztett, a városképet romboló torzó, amiről idővel már egyre kevesebben tudnák, hogy a fémfeldolgozás egykor fontos bástyája volt.

Szívesen látnám még egy-két hasonló gyártelepnek az ilyen jellegű, izgalmas újragondolását. Nem fantáziagyakorlatként, hanem a hasznosság elvén, hiszen ezek az épületek évtizedek óta ott ődöngnek a városszéleken, és láthatóan senki nem tudja, mit lehetne velük kezdeni... Pedig az építészeknek biztos lenne egy-két jó ötletük. A közösségnek úgyszintén.