A kérdésre a válasz persze nem mindegy, de a Candide által hirdetett „lehetséges világok legjobbikában” sajnos érezzük és tudjuk, hogy vannak az egyenlők és az egyenlőbbek, mert így működik az élet a vadkeleten, ahol most javában zajlik az érettségi is, ami a diákélet vízválasztója. 
Ez a fajta megmérettetés vagy vizsgafutam feszültséggel, bizonytalansággal, stresszel és kőkemény egyenlőtlenséggel megterhelt epizódja életünknek, de már annyira megszoktuk, hogy ilyen szögből észre sem vesszük. Úgy ragaszkodunk hozzá, mint Stockholm-szindrómás túsz az elrablójához. 

Mint minden versenyen, itt is legjobb tudásukkal felvértezve sorakoznak fel a résztvevők: magyar és román hallgatók egyaránt. A céljuk ugyanaz: megszerezni a diplomát, amivel majd érvényesülhetnek az életben, egyenlő feltételekkel, esélyekkel – vagy nem. Hisz az élet iskolájának határmezsgyéjén máris ízelítőt kapnak a diákok, hogy az élet nem az egyenlő esélyekről szól. Ahogy a klasszikus viccben a buszsofőr úgy tesz igazságot és egyenlőséget a fehér és fekete utasok között, hogy a világoskékeket előre, a sötétkékeket pedig hátra ülteti. És mivel az ember vizuális típus, képzeljük el a következőt: olimpia, 100 méteres síkfutás döntője. A nézők lélegzet-visszafojtva figyelnek két egyént a kezdővonalon. Durran a startpisztoly, a világoskék sprinter kilő a százas távon. Mellette a sötétkék sportoló is teljes erőből szalad, de neki a rendezőség – abszurd logika alapján – dupla táv megtételét irányozta elő. Vagyis a sötétkék versenyzőnek kétszáz métert kell futnia a százméteres versenyszámban ugyanazért az éremért. Abszurd? Kétségtelenül. Diszkriminatív? Nyilvánvalóan. Botrányos? Hát persze. Felháborodna az eseten a világ? Igen, egyértelműen, és alighanem már aznap lemondanának a felelősök.

Viszont a nyilvánvaló egyenlőtlenség a hazai oktatási pályán már nem igazán zavar senkit. A mindenféle magyarázatokkal – erdélyi magyarok, ezáltal többek vagyunk, az anyanyelvből való vizsgáról nem mondhatunk le, Romániában élünk stb. – elhomályosított szemüvegen keresztül nem akarjuk látni a nyilvánvalót, a durva diszkriminációt és egyenlőtlenséget. Mert egy igazságos versenyben a táv vagy esetünkben a vizsgaszám egyforma kellene legyen. 

Csakhogy a forgatókönyv kísértetiesen hasonlít a fenti olimpiai példázathoz. Csak a vak nem látja, hogy ugyanazon a megmérettetésen a román diákoknak kevesebbet, míg a magyar diákoknak többet kell „futniuk”, vagyis vizsgázniuk, mert nekik valamiért hosszabb a táv: több a tantárgy, tehát több a számonkérés – ugyanazért a diplomáért. Márpedig az eredményhez az sem mindegy, hány tantárgyból vonják le az átlagot.

Nem szaporítom tovább a szót, csak kérem, jusson mindenkinek eszébe, hogy amikor a román anyanyelvű diákok már letudták vizsgáikat és javában lazítanak, a magyar társaikra még újabb izgalmak, stressz és tételek várnak. Helyes ez?

Ők plusztávot kapnak, nehezített pályán kell fussanak ugyanazért a diplomáért, pedig az egyenlőség azt jelentené, hogy a startvonal és a célszalag között mindenkinek ugyanakkora távot kell megtennie. 
A hazai oktatáspolitika szerint a kisebbségi lét legfőbb előnye a pluszteher és egyenlőtlenség. Mert mi ettől vagyunk többek?