George Orwell 1949-ben megjelent 1984 című regényének egymondatos összefoglalója – vigyázz, a Nagy Testvér figyel – szólásmondás, szállóige lett, többen használják, mint ahányan ismernék a forrását. A szerző a regényében a társadalmat leigázó totalitárius rendszer képét vetítette elő, ahol a Gondolatrendőrség bármiért, egy ki nem mondott, de a hatalom által feltételezett gondolatért is letartóztathat. Nem is annyira a regényből, inkább a szállóigéből ihletődött a televíziós „a Nagy Testvér Figyel”, Való Világ című valóságshow. Egyik játékosának szellemeskedő bemondásából viszont még egy szállóige született, amely már nem az eredeti, valódi műveletlenséget, hanem csak megjátszottat takar, dac, utálat és lázadás is egyben, a kommunikációs nyelvi „tisztaság” helyetti és elleni mocskosszájúság, polgárpukkasztás, aminek hasonlóit – X. Y.? Ki az a szar? – föllelhetjük nap mint nap az eredeti után: „Sekszpííír?! Ki az a szar?” Lenézést közvetít. Aki mondja, azt üzeni, hogy a nevezett személy hozzá képest jelentéktelen senki, és nem érdemel semmilyen ismertséget. Társasági csevegésben lehet valami halványan vicces, könnyed hangulata, de leírva szitokszóvá nehezül. Szitokszó a mai becsületsértésekben és ehhez kapcsolódó perekben nem valami új szokás, három-négy évszázadnyi kihagyás utáni visszatérés a 16-17. századi közbeszédhez, egyházi prédikációkhoz, nyilvános hitvitákhoz és magánlevelezésnek álcázott véleménynyilvánításokhoz. Alvinczi Péter (1570–1634) nagytiszteletű református lelkész, hitvitázó például a fentieknél választékosabban, de azonos tartalommal így válaszol Pázmány Péter (1570–1637) nagytiszteletű esztergomi érsek, bíboros, egyházi író vádjaira: „mit is lehet várni egy neve vesztett pápista embertől”. Mire Pázmány: „Alvinczi igen csekély tudománnyal, vékony értelemmel és gondolatlan csácsogással vivé véghez az Feleletet. És noha elsőben mohón nyúla dolgához, azt alítván hogy lágy körtvélybe harap, de foga törésével érezvén, hogy barackmagra talált, békét hagya az több Leveleknek; azaz megesmérteté, hogy rossz pora volt, és nem mindjárt buggyan mihelyt párállik az Praedikátor Uraimék pattantyúja.” (A pattantyú hadászati szó, jelentése ágyúcső. Itt áthallásos, kettős értelme is lehet.) Pázmány Alvinczit becsületében is megsérti, amikor Alvinczit azzal gyanúsítja, hogy Bocskay hagyatékából nála maradt egynéhány „kóborlott marha” (a marha régies jelentésében vagyontárgy). Erre Alvinczi így válaszol: Pázmány „patvarkodó, hipokrita, szamár, ördögi irigységgel és ördögtűl tanult mesterséggel, mint az vak eb az árkot, úgy kerüli az igazságot”. Ezek után Alvinczi a pozsonyi katolikus apácákkal gúnyolódik, és „anyácáknak” nevezi őket, akik „inkább mind viselősön találtatának, melyért kapu nélkül való kőkertbe rekeszték őket”. Pázmány persze hogy nem hagyja ezt szó nélkül: „Ha fogadást nem töttem volna, hogy lágyan bánom véled, jól megtorkolnám itt az te nyelveskedésedet és megtanítanálak, hogy másszor az tisztességes személyeket nem gyaláznád és az apácáknak békét hagyván, anyácádra viselnél gondot… ló faránál kohlott [koholt], paraszt szidalmazásokkal teli művedben nincs több a korcsomárúl költ kajtár tréfáknál, istállóhoz illendő poshadt szitkozódásoknál.”

Ezek csak célzatosan kiragadott idézetek a két hatalmas életműből. Az irodalomtörténet úgy jellemzi mindkettőjüket, hogy fontos szerepet játszottak a magyar irodalmi nyelv megteremtésében. Kosztolányi Dezső Pázmány születésének 350. évfordulóján A magyar próza atyja című esszéjében (Nyugat, 1920) Pázmány Pétert a legnagyobb magyar prózaírónak nevezi, aki az eleven beszédet emelte az irodalmi nyelv rangjára, nyelvteremtő volt, írásaiban a szavaknak súlyuk és ritmusuk van, ami közvetlenül hat az olvasó érzelmeire és értelmére egyaránt.

A szidalmazás művészete – mondhatnám mosolyogva a fenti idézetekről. Ám szitokhalmaz mai közbeszédben jelen időben csak keveseknek csal mosolyt az arcára. Oknyomozó legyen a talpán, aki eligazodik a ki mit mondott zűrzavarában. Úgyhogy végezetül egy tartósított bolondság, az előbbieknél hosszabb és kifinomultabb szólásmondás jut eszembe, aminek eredete Friedrich Dürrenmatt 1986-ban megjelent kisregényének címéhez köthető: A megbízás, avagy a megfigyelők megfigyelőjének megfigyeléséről. Mai Nagy Testvér-trend tehát: a megfigyelők megfigyelőjének megfigyelése.