Ilinca vallomásától zeng a virtuális tér. A diáklány arról beszélt május 27-én a szenátus gyermekek mentális egészségéről szóló vitáján, hogy a közoktatás rendszerében sínylődnek a diákok, a tanárok nem fordítanak kellő figyelmet rájuk, feladatoktól túlterheltek és nullának érzik magukat, mert nincs érdemi visszacsatolás, követendő példa, összefogás, valós oktatási reform. A diáklány a fiatalok Kohlhaas Mihályává vált: mindenki érzi a súlyát, ismerik és értik az igazát, de a tronkai vár szabályai másak. Lévén, hogy azok az urak, akik a kislány beszédét hallgatták, nem akkor hallották először, hogy a telefonhasználat gondokat okoz az iskolában, hogy a diákok teljes munkaidőt töltenek az intézményekben, vagy hogy a fiatalok mentálhigiénéje körül egyre nagyobbak a szürke zónák. Igazolják a legutóbbi, 2023 végén közzétett OECD-PISA-felmérések eredményei, a tatarozott beiratkozási terv, a számtalan negatív visszajelzés tanárok, szülők és diákok részéről, hogy a gépezetben nem homokszemek, hanem gubacskövek vannak. 
Ilinca – hiába állt története mögött személyes tartalom – végül a saját igazának áldozata lett, felszólalása kevésnek és átértelmezhetőnek bizonyult a hatalommal szemben. Utóbbi farizeus módjára úgy használja fel a nyilatkozatot, ahogy a legjobban profitálhat belőle: posztolják a kormányzati közösségi médiaoldalakon, politikusok hi­vatkoznak rá, beharangozva: megszólaltatják a fiatalokat, meghallgatják problémáikat – hogy jól tudják, hová kell ütni következőkor azt a pecsétet. Úgy tenni, hogy Ilinca beszéde előtt mind vakok és süketek voltunk az oktatási rendszer hibáit nézve, vállalhatatlan. Kohlhaas története vérengzéssel és tűzzel ér véget, ezzel az iránnyal nekünk a magány marad. A jövő generációja nélküli üres, hideg, csendes magány. Mert itt fognak hagyni…