Ha megkérdezik, milyen napunk volt, a legáltalánosabb válasz olyasmi lehet, hogy „jó, mert végre megejtettem az »újévi« nagytakarítást”; esetleg: „rossz, mert nem csináltam meg, amit elterveztem”. A pozitív vagy negatív megítélés az esetek többségében annak függvényében dől el, hogy mennyire voltunk produktívak az adott időszakban. Minél több mindent csináltam, annál jobb.
A személyes sikerekkel részben önmagunk, részben mások felé is bizonyítunk, és ez mindig jó érzéssel tölt el – megerősítést és elismerést nyerünk, és megveregetjük a vállunkat. A hasznosság, megfelelés a környezetünknek és magunknak biztonságot és bizonyosságot ad. A generációm számára, de talán korábbi generációknak is a produktivitás válik a hétköznapok iránymutatójává. Követjük tehát a külső vagy belső pozitív visszajelzések édes hangját. De minél hosszabb ideig követjük, annál inkább loholnunk kell utána, hiszen minél teherbíróbbnak ítél, annál nagyobb felelősséget ró ránk a környezetünk – és mi magunk. Amit már bizonyítottan képes megtenni az ember, azért nem fogják újból és újból megdicsérni. Mindig valami újat, valami többet.

A világszerte egyre inkább érzékelhető és egyre többször közbeszéd témájává váló hustle- és productivity-culture a mai életvitelből közvetlenül következő társadalmi jelenségek. Eredménye pedig a látványosan növekvő stressz, szorongás és a kiégés, amely szintén egyre általánosabb jelenség a nyugati társadalomban. A közösségi média, a folyamatos „aktív” állapot (online és offline is), különböző politikai és szociális narratívák mind azt erősítik bennünk, hogy minden „nem produktívan” töltött perc eltékozolt idő. 
Mikor lazítottunk utoljára? Miközben választ keresünk a kérdésre, azzal szembesülünk, hogy abban sem vagyunk biztosak, mi az a „lazítás”. Ha, mondjuk, megnézek egy filmet, az annak számít? De mi van, ha azért nézem meg, hogy kritikát írjak belőle, vagy mert ki akarom húzni a bakancslistáról, vagy mert egyetemi segédanyagnak minősül? Kikapcsolódásnak minősül-e egy óra olvasás, ha azért teszem, mert az adott könyv a kötelezők között szerepel, vagy mert ismerem az olvasás kedvező hatásairól szóló tanulmányokat, és ezért mindennap kötelezem magam rá?
Szinte példátlan, hogy valóban csak úgy, minden kimutatható cél nélkül végezzünk valamilyen tevékenységet. És ha mégis, szinte biztos, hogy bűntudatot okoz az efféle „naplopás”. Ott tart a dolog, hogy legtöbb barátom „lázadásnak” vagy „radikalizmusnak” titulálja a semmittevést. Minden az elismerésért folyik, az elismerés záloga pedig a produktivitás.
Holott amikor „értékelve” érezzük magunkat, az nem igazán nekünk, hanem a teljesítményünknek szól. Külön kell választanunk a kettőt. Bár mindenki a munkájával, a szakmájával, a tanulmányaival azonosítja magát a legkönnyebben, elsősorban érző, érzékeny emberek vagyunk, akiknek olykor nem szakmai elismerésre, hanem egy kiadós semmittevésre lenne szükségük.
Számomra különösen nehéz volt ez a felismerés, és még nehezebb a nemet mondás gyakorlata. Felvállalni a kockázatot, hogy valamiről lemaradok, hogy valaki csalódik bennem. Hogy csalódok magamban. Mégis, az utóbbi időben a semmittevés, a nyugalmi állapot gyakorlását tűztem ki célul. Hátralépni, szemügyre venni, hogy mit miért csinálok valójában, hol a határ az ambíció és az obszesszió, a belső és a külső kényszer, a szabad akarat és a belénk sulykolt elvárások között. 
A nem produktív pillanatok luxuscikknek, szinte bűnnek számítanak. A jóléti társadalomban nem marad időnk jól-létet teremteni. Amint van egy kis szabadidőnk, nyomban azt mérlegeljük, hogyan tölthetjük „hasznosan”.
Valóban úgy tűnik, a generációm és a következő generáció újfajta lázadása, radikalizmusa a lelassulás újratanulása. Megtalálni a módját, hogy kiszakadjunk a „produktivitás kultúrájából”, amely észrevétlenül, de biztosan hálózza be nemcsak az életvitelünket, de ami sokkal súlyosabb, a létfelfogásunkat is. Ideje megállni, kifújni magunkat és kísérletet tenni arra, hogy a szakmai fejlődés és a karrierünk helyett olykor önmagunkat válasszuk.