Idén az egyik egyetemi kurzusomon ismerkedtem meg az interaktív fikció fogalmával. Ez olyan fiktív alkotások gyűjtőneve, amelyek történetét az olvasó valamilyen módon befolyásolhatja. Utólag rájöttem, hogy már ismerem a műfajt: gyermekként akadtak a kezembe ifjúsági sci-fi könyvecskék, amelyek időnként ilyen utasításokat tartalmaztak: „ha megküzdesz az űrlényekkel, lapozz a 37-es oldalra, ha inkább visszafordulsz, lapozz a 45-ös oldalra”. Talán többen is találkoztak hasonlóval. De ezeken kívül idetartoznak a történetbe ágyazott videójátékok és különböző digitális szövegek is, amelyek az olvasó (játékos?) bizonyos utasításai alapján rendeződnek történetté. A szakirodalom valahogy úgy határozza meg, hogy „olyan mű, amely megkívánja az olvasó aktív beavatkozását a cselekménybe ahhoz, hogy a történet létrejöjjön. Ezáltal az alkotói folyamat részévé válik, maga is íróvá”.

A kurzus során bizonyítani és cáfolni is megpróbáltuk ezt az állítást. Mert valóban: az olvasó döntéseket hoz, csakis rajta múlik, hogy a 37-es vagy a 45-ös oldalt választja-e. De mennyire lehet ezt beavatkozásnak vagy alkotásnak nevezni? Hiszen nem történik más, mint egy jól meghatározott fordulóponton, néhány jól meghatározott opcióval való szembesítés egy más által megírt forgatókönyvben.
A kérdést érdemes metaforikusan is feltennünk: az ember és a társadalomban betöltött szerepvállalási lehetőségek kérdéseként. Az olvasó, vagyis az egyén interaktív résztvevője egy bonyolult, ágas-bogas történetnek, amelyben folyamatosan döntések elé állítják, és bármerre is fordul, bizonytalanságérzet fogja el, hiszen ki tudja, merre vitte volna az a másik út, amely számára örökre járatlan marad. E járatlan utak folyamatosan kísérnek-kísértenek. A szabad választás súlyos felelősség, de hatalom is a kezünkben. Legalábbis úgy érezzük.
De mekkora hatalom és mekkora szabadság nagyon szigorú keretek között meghozni nagyon konkrét döntéseket?
A szociokulturális környezetünk legtöbbünkben ugyanazt a néhány életútopciót kínálja. Munka vagy egyetem – esetleg mindkettő. Gyermekvállalás vagy karrier – esetleg mindkettő. Házasság vagy magány. (Esetleg mindkettő…) 
Ráadásul ezek a kérdések sokszor olyan ellentétpárokban jelennek meg, amelyek már önmagukban is egyértelművé teszik, melyik a „helyesebb” út. Ugyanúgy, ahogy az olvasók többsége számára világos, hogy aki előre akar jutni, az igenis a 37-es oldalra lapozva szembenéz az űrlénnyel, azt is tudjuk, hogy egy tisztességes fiatal továbbtanul vagy elsajátít valamilyen szakmát, egy rendes nő gyermeket akar, egy igazi férfi komoly állást szerez előbb-utóbb, de inkább előbb. Még e szigorúan előre megírt válaszok között is fennáll a hierarchia. Mennyire tekinthetők „szabadoknak” akkor? Hiszen ha valaki pénzkeresés helyett többéves utazásba kezd, vagy úgy határoz, hogy nem köt házasságot, egyszer csak óhatatlanul magára von jó pár ferde tekintetet. Mert jaj annak, aki a 45-ös oldal mellett döntött!
Na de mi van akkor, ha sem a 37-es, sem a 45-ös oldalt nem választjuk? Hanem helyette folytatjuk a következő lapon, vagy véletlenszerűen felcsapjuk a könyvet valahol?
A kurzus végén oda lyukadunk ki, hogy a fizikai könyv története elviekben bárhogyan olvasható, hiszen akárhol kinyithatjuk és akármikor becsukhatjuk. Talán elsőre nehezebb lesz az olvasás, de idővel összeáll a kép, egy sokkal szabadabban értelmezhető alakban. Ilyenformán pedig minden könyvet, még a leghagyományosabb romantikus regényt is lehet interaktívan olvasni. Aki akarja, szabadon felrúghatja a sorrendet, átrendezheti a kronológiát. A forma megengedi, csak a szokás nem.
Talán ez a meredek gondolat is értelmezhető képletesen. Ki tudja, hány út és történet születhet, ha nem hisszük el, hogy csak az a néhány toposzszerű, magától értetődő lehetőség létezik? Kitekintve a szigorú fejezetekre tagolt, oldalszámokkal jelölt lapok közül, kiderülhet, hogy valami olyasmit tartunk a kezünkben, ami millióféleképpen kombinálható, variálható, újraírható.
És a könyv csak a kezdet.