Jól szemlélteti a hazai rögvalóságot, hogy miközben nyilvánosságra hozták a PISA-felmérés ijesztő eredményeit, a parlament az iskolai egyenruha kötelezővé tételével foglalkozik. Ráadásul mintha a közvéleményt is jobban érdekelné az uniformis, mint az, hogy az iskolát nemsokára befejező fiatalság fele funkcionális analfabétának számít. Román, magyar kommentelők ezrei üdvözlik a kötelező egyenruha ötletét, a gyakran indulattal megfogalmazott közös érv: az iskola nem divatbemutató, és legyen mindenki egyforma. Pont.

Vajon miért mozgatja meg ennyire a felnőttek világát ez a téma? Valamiféle nosztalgia van mögötte, visszavágyódás egy rendezettebbnek hitt világba? Vagy az az idősebb generációkban mindig megbúvó félelem a sokféleségtől, a másságtól, a fiatalok lázadásától, szárnybontogatásától, önkifejezési és identitáskeresési próbálkozásaitól? Attól, hogy hamarosan átveszik a felnőttek helyét és szerepét, és másképp rendeznék be az életüket? Vagy ott van mögötte az az örök, mély és parázsló szociális elégedetlenség, az idegenkedés a tehetősebbek ellen?

A törvény szociáldemokrata kezdeményezői a bullying, a kortárs bántalmazás visszaszorulását várják az egyenruha bevezetésétől, azt, hogy a szegényebb, kevésbé „menő” öltözetű diákok ne váljanak megszégyenítés, kiközösítés céltábláivá. A tanügyminisztérium azonban nem támogatja a tervezetet, mondván, hogy nincs olyan tanulmány, amely szerint az egyenruha segítene az iskolai bántalmazás csökkentésében. Negatívan véleményezte az elképzelést a Gazdasági és Szociális Tanács is, a tanulók országos tanácsa is ellene van, a szülői szövetség pedig éppenséggel nem ellenzi a gyermekek uniformisba csomagolását, de azt már igen, hogy büntethető legyen a szülő az egyenruha mellőzése miatt, illetve aggódnak az anyagiakért. Apropó, anyagiak. Románia alkotmánya szerint az állami oktatás ingyenes és hozzáférhető kell legyen mindenki számára. Eközben az egyenruha megvásárlása a már meglévők mellett újabb terhet ró a családokra, ugyanis a törvénytervezet elegánsan kikerüli a „ki finanszírozza?” kérdést, bár megengedi, hogy a helyi önkormányzatok, ha tudják, támogassák az uniformis költségeit, de nem teszi ezt egyértelművé. Ha meg központilag fizetnék, akkor jogosan tevődik fel a kérdés: a tanügyben nincs ennél égetőbb hiány, aminek orvoslása jóval fontosabb lenne? 

Szakmaiatlan megközelítés az, hogy az uniformis kisöpörné a bullyingot a tanintézetek falai közül. Szekálás, kiközösítés, bántalmazás akkor is volt, amikor még egyenruhában jártunk iskolába, csak anno ez a jelenség egyszerűen nem érte el a felnőttek ingerküszöbét, a felnőttekét, akik maguk is előszeretettel éltek az erőszak és megfélemlítés eszközével a diákok kordában tartásáért. De őszintén: valóban elfedi az egyenruha a társadalmi-gazdasági egyenlőtlenségeket? Nem, mert szemtől szembe és a közösségi médiából ezután is ordítani fog, hogy kinek mi jut: milyen cipő, hátizsák, telefon, nyaralás, roller stb. Az egyenruha gyógyítja a bullyingot tápláló mélységes frusztrációt, a gyermekek aggasztó érzelmi, mentális állapotát? Nem. Mert az többnyire a diszfunkcionális családokból, az érzelmi elhanyagolásból, traumákból, túlterheltségből ered. Az egyenruha megállítja a szétnyíló ollót, csökkenti az egyre nagyobb távolságot az „elit” és a hátrányosabb helyzetű rétegek között? Egyenruhában jobb lesz a teljesítmény? Sajnos nem.

Akkor meg minek? Az ország és vezetése ezen a téren is hozza a formáját: valós problémára populista, látszatmegoldásokkal kell reagálni, aztán lesz, ami lesz. Ami jobban aggaszt, az a törvénytervezet szelleme, az egyformaság, kötelezőség és kemény büntetés triója ijesztő déjà vu érzést kelt bennem, aki diákkora jelentős részét az átkosban élte meg. Az aggodalmamat csak fokozza, hogy a hét eleji szenátusi szakbizottsági vitán a javaslatot, hogy halasszák el a döntést, hallgassák meg a szülőket, a diákokat és a tanárokat is, a testület lesöpörte az asztalról… Ennek fényében már látom is lelki szemeimmel a jövő tanév átlagos hazai tanulójának fantomképét: túlterhelt, motiválatlan, egyre kevésbé érti a tananyagot, a körülötte levő világot végképp nem, az iskolát unja, jövőképe homályos, de reménykedik, hogy influenszer lehet belőle, ha mégsem, hátha ő is kijut spárgát szedni Nyugatra. De legalább egyenruhában van.