Régóta figyelem, hogy váro­somban, ha két szétnyitható sörasztalt egymás mellé tesznek valahol, és felhúznak fölé egy sátrat, máris megtelik emberekkel a tér, legyen szó szinte bármilyen rendezvényről. Különösen a koronavírus-járványt és az azzal járó korlátozásokat követően vált feltűnővé, hogy bármit szerveznek a városban, arra mindig sokan kíváncsiak. Városnapok, vásárok, kulturális és sportprogramok, koncertek, előadások, közönségtalálkozók vagy szabadtéri mozi – nálunk minden esemény megtalálja a közönségét.

A nyár folyamán szervezett programok iránt is nagy volt az érdeklődés. A városnapok koncertjére rekordszámú néző volt kíváncsi, a különleges helyszínen megrendezett nyári boresten annyian voltunk, hogy olykor egymás lábán jutottunk el egyik pontból a másikba, az augusztus 20-i ünnepségen pedig azt hallottam magam mögött: miért nincs több ülőhely, talán a szervezők azt gondolták, hogy a városlakókat nem érdekli ez az esemény?

Manapság, amikor mindenfelől azt halljuk, hogy az emberek ingerküszöbét egyre nehezebb elérni, öröm látni, hogy a mi kis közösségünk ennyire nyitott. Sokan hangoztatják, hogy „itt sem lehet semmit szervezni, mert mindenki csak a hibát keresi”, én azonban nem ezt tapasztalom. Az egyes rendezvényekről készült fotók, a megtelt terek és a jó hangulat is egészen másról árulkodik.

A recept tehát adott: ott érdemes programot szervezni, ahol van rá fogadókészség – és nálunk van. Úgy látom, hogy kisvárosunkban a közösségépítés receptje egyszerű: két sörasztal, egy sátor és egy jó ok arra, hogy ne maradjunk otthon. Mert végső soron nem a sátor vagy a sörasztal vonzza az embereket, hanem az, hogy együtt lehessenek.