Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy szebbek, jobbak és okosabbak vagyunk, mint a többségi nemzet tagjai. Holott csupán mások vagyunk, de a másságunkat meghatározó különbségek is lassan-lassan halványodnak, elmosódnak. Az elmúlt napokban a PISA-felmérés eredményeit ismertették a különböző hírforrások, azt kommentálták a szakpolitikusok, véleményüknek adtak hangot a nem szakpolitikusok, illetve késztették megnyilatkozásra az internet népét, bizonyítva, hogy bármilyen téma kerüljön terítékre, szakértője mindig akad, ugyanis a futballbíróból infektológussá, majd politológussá és közlekedésbiztonsági szakértővé váló megszólalóknak markáns véleményük van az oktatási kérdésekben is. És az ismertetett PISA-eredményekből azt szűrik le, hogy a gyermekek buták, bunkók, tájékozatlanok, élhetetlenek; véleményük szerint mindezt tetézi a tanárok felkészületlensége, inkompetenciája, szakmaiatlansága; de elverik a port a szülőkön is, mondván, hogy érdektelenek, nem együttműködőek, az iskolát nem partnernek a nevelésben, hanem gyermekmegőrzőnek tartják. A kérdés azonban nem ennyire egyszerű, noha látszólag mindenkinek igaza van. De mi is az a PISA-felmérés, ami annyi indulatot váltott ki? A PISA a Programme for International Student Assessment (azaz a Tanulók Teljesítménye Mérésének Nemzetközi Programja) rövidítése, a felmérést pedig a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) tagállamaiban végzik 2000 óta háromévente a 15 éves tanulók körében. Három kiemelt területen – alkalmazott matematikai műveltség, alkalmazott természettudományi műveltség és szövegértés – mérik a diákok képességeit. Tehát nem a tudásszintet, hanem azt, hogy a mindennapi életben hogyan tudják hasznosítani a matematika és a természettudományok terén szerzett tudást, illetve mennyire értik az olvasott szöveg részleteit és az azok közötti összefüggéseket. Mert egy dolog, hogy mit tanult meg a nebuló, és megint más, hogy tudja-e hasznosítani azt a tudást. Nem véletlenül kérdezik a gyermekek, hogy miért kell megtanulnom azt vagy azt az adathalmazt, ha úgysem használom semmire. Az életben nem lesz szükségem arra, hogy integráljak, kottát olvassak, történelmi dátumokat tudjak, regényeket és verseket ismerjek – mondják gyakran, bizonyára szüleiket, idősebb barátaikat idézve. A kérdésben benne van a válasz is: nem tanították meg nekik – de még szüleiknek sem –, hogy miként és mire használják fel a birtokukba jutott tudást, s ezáltal még több ismeret elsajátítására sarkallják, serkentsék őket. A gond rendszerszintű – hangzott el sokszor a napokban a felmérés kapcsán. A szakemberek dolga lenne mielőbb azonosítani a bajt és megoldást javasolni annak orvoslására. A politikum dolga lenne megfogadni a szakemberek javaslatát és jogi keretet biztosítani annak életbe ültetésére. Mert hogy sürgősen megoldást kell keresni, az a napnál is világosabb, ugyanis az oktatási rendszer jelen állapotában csupán a tehetősebb szülők tehetséges gyermekeinek kedvez, növelve a különbséget a társadalom különböző rétegei között. A tudás elefántcsonttoronyba szorul, egyre kevesebbek kiváltsága lesz, de mint a felmérés eredményei mutatják, a magyar gyermeket még ha jobban is teljesítettek a felmérésen, mint többségi tannyelvű iskolába járó társaik, eredményeik nagyobb mértékben romlottak. Kiss Tamás társadalomkutató szerint „az alsó középosztály gyermekeinek az iskolai teljesítménye csúszik lefelé, a státus szerinti alsó osztályba tartozóké felé”. Tehát hiába hisszük magunkat szebbnek, jobbnak és okosabbnak, mint mások, a valóságban mi sem vagyunk jobbak a Deákné vásznánál, miközben kisebbségi társadalmunk állapota, anyagi helyzete is romlik.