Épp csak meghallottuk a rézfúvósok muzsikáját, s már rohantunk a főútig. Nemcsak mi, gyermekek, hanem a felnőttek is igyekeztek elcsípni a szüreti bálosok felvonulását. Különösen örültünk, ha valamelyik felnőtt „elkötötte” az utat, és a csőszök nem tudtak válaszolni a találós kérdésekre, mert akkor bizony táncolniuk kellett. Azt viszont nem nagyon értettem, hogy egyszer miért nevetnek, aztán miért könnyeznek a felnőttek.

Ahogy teltek az évek, már nem rohantam ki a bálosok felvonulására, és csősz sem lett belőlem. Már nem vonzott a felvonulás, és az olykor erőltetett jelenetek világa sem. De annak örültem, amikor láttam, hogy mások lelkesednek érte, és élik – vagy inkább éltetik – ezt a hagyományt. 

No de milyen hagyományt? 

Sosem értettem, ma sem igazán, miért kiabálják a szüreti bálosok, hogy az egyik-másik csíki faluban „megérett a szőlő”, és este mindenkit várnak a bálba? Gyermekkoromban a csíki szőlő nem állt mézédes gyümölcs hírében, emlékszem a teraszon lógó fekete fürtökre, a felnőttek azt mondták: amit nem tudsz meg­enni, vidd haza, majd ecet helyett jó lesz. Édeset csak akkor ettem, ha már megcsípte a dér. Azóta valamelyest változott a csíki időjárás is, és ma már nálunk is akad helyenként édes szőlő, de azért még mindig nem annyi, hogy szüreti bált rendezzünk miatta. A magyarázat máshol keresendő. A székely katonák, legények, a vándorló mesteremberek és a más vidékekre idénymunkára járók láthatták például a Küküllő mentén vagy a Mezőségen a szüreti mulatságokat. Megtetszett nekik, hazahozták, és meghonosodott, még ha Csíkban nem a szőlőszüret volt is az ősz legfontosabb munkája, sokkal inkább a gabona, a pityóka és a takarmány betakarítása. A szüreti bál így aztán nálunk nem annyira a szőlőről szól, hanem a betakarítás befejezéséről, a sikeres év fölötti örömről, és valahol a hálaadásról is. 

Napjainkban a legtöbb településen a szüreti bálosok szombati felvonulása szentmisével kezdődik. Volt olyan csíki falu is, ahol a bál résztvevőinek vasárnap reggel is illett megjelenniük a templomban. Egyszer egy gyermek azt mondta a mise után: „Ma olyan pálinkaszag volt a templomban.” Mire egy felnőtt így erősítette meg a mondandóját: „Igen, ez a ma reggeli mise annyit ért a szüreti bálosoknak, mint a Zerkuláné vízvetése.” Magyarán: semmit.

Néhány napja az internet bugyraiban egy sofőr arra panaszkodott, hogy a szüreti bál résztvevői rendőri felvezetés nélkül vonultak az úton, feltartották a forgalmat és veszélyeztették a közlekedőket. Kétségtelen, van ebben igazság, de azért felmerül a kérdés: mire fel a nagy háborgás? Igaz, nem a csíki székelyek eredeti hagyománya, s sokszor éppen csak néhány fiatal akad, aki megszervezi. Mégis van benne valami értékes. Egyrészt, mert a szüreti mulatság a bőség, az élet és a hálaadás szimbóluma. Másrészt a fiatalok közül sokan ilyenkor tanulnak meg néhány tánclépést – még akkor is, ha közben a faluban egész évben működik néptáncoktatás. Tanulják azt is, mit jelent kitartani: próbákra járni, készülni, időt és energiát fordítani valamire. Felelősséget is vállalnak egy meghívott csőszlányért, egy kölcsönkapott lóért, a bálra fordított pénzért, a közös munkáért. A szüreti bál közösségi esemény. Olyan alkalom, amikor lehet táncolni, beszélgetni, ismerkedni, barátkozni, még párt választani is.

Így aztán már értem, amit gyermekként furcsállottam, hogy egyik percben még nevettek a felnőttek, a másikban meg törölgették a könnyeiket. Lehet, hogy egyszerűen nosztalgiáztak. Eszükbe jutott, hogy egy-két évtizeddel korábban ők is ott táncoltak egy útkereszteződésben; vagy annak örültek, arra voltak büszkék, hogy most már a saját gyermekük is részt vesz a mulatságon. Lehet, nem is maga a szüreti bál volt számukra a fontos, hanem mindaz, amit jelentett: egy régi emlék, egy együtt töltött nap, a közösség, és az érzés, hogy valami, amiben egykor ők is benne voltak, tovább él a gyermekeikben.
Lehet azon vitatkozni, hogy mennyire csíki hagyomány a szüreti bál, s azon is, hogy kell-e hozzá rendőri felvezetés. Azt viszont nehéz vitatni, hogy amíg vannak fiatalok, akik hajlandók próbára járni, népviseletbe öltözni, táncolni, szervezni és közösséget építeni, addig nincs nagy okunk félteni a hagyományainkat. Legfeljebb a szőlőt, azzal ugyanis még mindig nem állunk olyan jól.