Nemrég Sepsiszentgyörgyön jártam, egy rég látott ismerőssel találkoztam volna a téren. Mostanság hajlamos lettem a késésre, így ezúttal igyekeztem hamarabb megérkezni. A várakozás alatt a tér épületeit és a parkban sétáló embereket pásztáztam, s próbáltam minél messzebb kergetni a közeledő galambokat. Ez utóbbi sokáig nem tartott, mert nyomdafestéket nem tűrő ordibálás és gyermek zokogása törte meg az addig csendesen lüktető városi zajt.

A következő történhetett: apuka lehozta kicsi fiát a levegőre, jó meleg van, süt a nap, hadd játsszon. De mivel figyelme fókuszába világító képernyőjét állította, így fia szabadon kóricálhatott a szökőkút körül, és a gyermeki buzgóság rendje szerint földhöz is vágta magát. Majd nyöszörögni kezdett. Apukánk így tért vissza a való világba, majd következett a haddelhadd és a sírás. A kis fickó sokkal jobban megijedt édesapja késői reakciójától, mint magától az eséstől, majd patakokban folyó könnyei között kérte édesanyját.

Nem volt szerencsém még gyermeket nevelni, de a történés egyből beindította az agytekervényeimet. Miért kérhette a kisfiú édesanyja közelségét? Nem kapott figyelmet, megértést édesapjától? Nem érezte biztonságban magát a láthatólag említésre se méltó esés után? Vagy valójában nem is az eséssel volt a baj, hanem az apuka hozzáállásával? Még mindig divat lenne a ,,ha összetöröd magad, akkor mellé még meg is büntetlek” elv? Mit tanulhat ebből kisfia, s hogyan fog a későbbiekben megbirkózni a nevelés adta határokkal? Lesz-e annyira merész felnőtt, hogy belevágjon kihívásokba, ha túl nagy az elesés esélye?
Kérdések sora, amit egy esés von maga után. Az apuka visszabújt telefonjába, a galambok újra körém gyűltek, s a sírás a város zajába olvadt.