Sokféleképpen szembesülök kultúra- és világnézetbeli különbségekkel. Az Európa különböző pontjain élők érték- és hagyományrendszere sokkal egységesebb, mint azt sokan gondolják, de azért egyértelmű, hogy a történelmi és világi tényezők más és más körülményeket formáltak az egyes térségek köré, és ezeknek következményeit mélyen hordozzuk magunkban. Idén életemben először volt alkalmam ellátogatni két napra a Velencei Építészeti Biennáléra, ahol nagyon intenzíven szembesültem különböző realitások művészeti, kulturális és szocio-politikai reprezentációjával. 
A biennálén a világ számos országából mutatnak be munkákat, hatalmas tereket töltenek be az installációk. Az építészeti kiállítás azért is különösen izgalmas, mert egyszerre funkcionális és kreatív mesterség lévén, a kiállított munkák nagyon változatosak. Egy részük szigorúan véve nem építészeti termék, inkább nagy méretű szépművészeti kiállítási tárgy, sok pedig a kettő közötti határon billeg. 
Az egységességet a tematika biztosítja: a természet és társadalom, az emberi és mesterséges intelligencia szimbió­zisa az innováció és „zöldítés” szellemében. Legtöbb alkotás olyan technológiákkal kísérletezik, amelyek a jövő fenntarthatóságára fókuszálnak különböző anyagok, formák, berendezések használatával, mások kiszolgáltatott társadalmi csoportok számára praktikus lakhatást vagy támogató felszereléseket terveznek. Bár a munkák egy része naivnak, nehezen kivitelezhető ötletnek tűnik, az igyekezet és ambíció, amellyel az alkotók törekednek megoldásokat találni a klíma- és szociális problémák kapcsán, szépen keretezi a rendezvény egészét. 

Ám nézelődés közben egyre több installációnál ráncolom a homlokom. Növényekkel benőtt tömbház? Velencei tengervízből főzött kávé? Zöldségeskert, mindenféle innovatív kontextus nélkül? Mit keresnek ezek itt? Kelet-európaiként reflexből szkeptikussá válok. Lám, ilyen ez a posztmodern művészet, bármi is eladható, főleg ezekben a nyugati országokban, és lám, hogy csodálják; mégis, hol van bennük az innováció, a funkcionalitás vagy az esztétikai minőség?!
De végighaladva a termeken, fokozatosan szembesülök a valósággal, amely jóval komplexebb és jóval szomorúbb is. Nem világnézet- és kultúrabeli különbségek teszik ezeket a munkákat számomra megmosolyogtatóvá, hanem az a privilégium, amelyről erdélyiként gyakran megfeledkezünk. A fejlettebb országokról való diskurzus többnyire a „bezzeg kint, bezzeg nekik, bezzeg, ha itt is…”-re szűkül, amely elfedi az érem másik oldalát: a természettől való, számunkra felfoghatatlan mértékű fizikai és kulturális eltávolodást. A biennálén olyan parcellát állítottak ki „installációként”, ami otthon mindenkinek a mamájánál ott a tyúkól mellett, kettő is, ha kell. Olyannyira a valóságunk részét képezi a zöldövezet, hogy a szimbiózis nem tudatos gyakorlat, hanem a mindennapok láthatatlan velejárója. Mindenhol hallani falevelek suhogását, madárcsicsergést, mindenhol látni egy-egy erdősávot. 
Bár néha jólesik hangoztatni a „Nyugat” tudatlanságát a saját privilégiumaival kapcsolatban, cinikusan összenézni, ha egy német arról beszél, hogy késnek az ottani vonatok, vagy milyen rég újították fel a százhuszonnyolcadik autópálya egy szakaszát. A kiállítást szemlélve döbbenek rá, hogy minket is ugyanez az ignorancia jellemez, amikor természetes környezeti adottságainkat magától értetődőnek és általánosnak tekintjük. Azok a klímaproblémák, amelyek nálunk három nap kánikulában merülnek ki, más országokban már most katasztrófákat okoznak. A kiterjedt erdők-mezők, amelyek, akármerre nézünk, a háttérben zöldellnek, a nyugati nagyváro­siak számára elképzelhetetlenek. A falusi életvitel a felső középosztály kiváltságává vált. Az a székely szemmel inkább vicces, esztétikailag értelmezhetetlen kiállított dzsumbuj, ami gondozatlan kertvégre emlékeztet, a látogatók nagy részének éppolyan izgalmas attrakció, mint nekünk a német ICE. 
A Velencei Biennálé, különböző megörökölt valóságainknak köszönhetően, egészen mást adott nekem, mint nyugat-európai baráti társaságomnak. Számukra az innováció és a remény volt az üzenet – számomra pedig a tudatosítása annak, hogy mi, hegyek közé suvasztott székelyek, hatalmas privilégiumnak vagyunk élvezői.  Ez pedig egyben figyelmeztetés is. Hálásnak kell lennünk a természetnek, ami körülvesz, és vigyázni rá, mint a szemünk fényére. Hogy a mindennapi élet teréből ne kerüljön át múzeumokba.