(Pályaorientációs tanácsadás kicsiknek és nagyoknak.)
Fehér ingben és fekete szoknyában, hátizsáktól sajgó vállal állunk, tömeg van és dögmeleg. Körülöttünk évfolyamtársak, a sor elején az oszi, a kerítés mellé zsúfolódva szülők és nagymamák, az emelvényen az igazgató úr olvassa ünnepélyes évzáró szavait. A mély, mikrofontól torz hang andalít, a fejbőrünket ropogósra süti a nap, és két dolog jár minden diák fejében: a Marienn cukrászda kinyomós fagyija és a vakáció. A levegőt belengi a szabadság cukor- és izzadságillata és valami misztikus várakozás. Számunkra nem december 31., hanem a mai nap az igazi évbúcsúztató, és az ősz lesz az új év kezdete.
A nyárban lappang valami átmenetiség – már nem vagyunk általánososak, de még középsulisak se. Önkéntelenül is egy fajta önértelmezésbe fogunk, és próbáljuk elképzelni az irányt a következő periódusra.
Most, másoddiplomás egyetemistaként újraélem a vizsgák utáni eufóriát, az évzáró örömét és ezt a pezsdítő „mit-hoz-a-szeptember-érzést”. De még inkább átszövi mindez azokat a diákkoponyákat, amelyek nagy változások elé néznek – negyedikből ötödikbe, nyolcadikból gimibe vagy gimiből egyetemre készülnek. Ki az abszolváló eredményeket ismételgeti távoli rokonok kíváncsi hadának, ki egyetemi kurzusokat böngész, ki álláskereső fórumokat görget görcsbe állt mutatóujjal, ahogy azt tettem én is, mikor anno diplomaosztó után extanárom előzékenyen „szabadúszónak” nevezett (ami annyit tesz: „sommer”).

A vízválasztó előtt álló diákokra jéghidegen zubog a felelős döntéshozatal valósága. Hogyan tudhatná egy önmagát keresgélő fiatal, hogy mi a legjobb neki? És persze honnan tudná az a szülő vagy tanár, aki magabiztosan szárnya alá veszi a tanácstalan fiókát ahelyett, hogy levenné a tojáshéjat pihetollas fenekéről? Nem tudhatja ő sem. Az ember folyton változó, fejlődő, átalakuló lény, érzelmei, érdeklődési köre, a számára fontosnak ítélt dolgok is változnak – és ez hatványozottan igaz a fiatalok esetében. Egy iskoláról, szakról, szakmáról hamar kiderülhet, hogy nem olyan, amilyennek elképzelte, vagy épp nem érdekli igazán. Ettől rettegve dermedten állnak a kitöltendő dokumentumok, az „ikszelendő” iskola- és szakosztályok, a munkaköri leírások előtt. És ezek valóban fontos, felelős döntések. Ugyanakkor visszatekintve ezekre a periódusokra, arra jutok, hogy az ember egy kis szerencsével mindig újra és újra döntési pozícióba kerül, amely a felelősség és stressz mellett lehetőségeket hordoz magában. 
Választottam egy középiskolai osztályt, aztán választottam egy egyetemet. Aztán választottam egy munkahelyet, aztán egy másikat, aztán most ismét egyetemre járok, aminek semmi köze az előzőhöz. Mindegyik döntésem változásokat eredményezett, de egyik sem volt kizárólagos, nem egy kikövezett útra tereltek, épp ellenkezőleg, új ajtókat nyitottak ki. Nem egy egész életpályáról dönt az ember, amikor a továbbtanulásáról vagy egy munkahelyről dönt.
Ezért hát, matek-infót ikszelő művészek, orvosira készülő hemofóbok, „szabadúszó” friss diplomások – tartsatok ki. Dönteni fontos, és dönteni kell, lehetőleg úgy, ahogy a megérzéseitek diktálják. De egyetlen választás önmagában nem végzetes. Mindig van lehetőség újratervezni, kilépni valahonnan, belépni valami másba. És a bizonytalan időszakok stabilakká alakulnak, aztán ismét váltás jön, újra és újra, és egyszer csak felfedezzük, hogy nincsen átmenet és állandóság, csak folyamatos úton levés, ajtónyitogatás és átalakuló környezet. Úgyhogy: nagy levegő, és tegyétek le a voksot amellett, ami számotokra itt és most a legjobbnak tűnik. Aztán uzsgyi sütkérezni! Az új év várhat őszig.