Hetvenöt évvel ezelőtt született Sepsiszentgyörgyön egy leánygyermek, akinek rajztehetsége hamar megmutatkozott: már nyolcadikos korában első díjat nyert Bukarestben egyik munkájával. A festészet a vérében volt Évának, mégis, amikor a varrodában dolgozni kezdett, a kreativitás valahogy háttérbe szorult. Húszéves sem volt, amikor találkozott a nála tíz évvel idősebb Sándorral. Sándor akkoriban nagymenőnek számított Sepsiszentgyörgyön. Nyert egy Volgát, és a csodaautó tulajdonosára buktak a csajok. Éva más volt – mosolya megálljt parancsolt a férfi csapodárságának. Véle megelégszem – hozta meg a döntését Sándor, 30 évesen oltár elé vezetve Évát. A frigy újra felélesztette a fiatalasszony alkotási vágyát, párja is társa volt ebben, hiszen a képrámázó és restaurátor örömmel helyezte keretbe neje munkáit. Méltatók is akadtak szép számmal, a képeknek hamar került gazdájuk. 
Időközben gyermekek születtek, három fiú. Az édesapa külföldi életről álmodott, és nagy nehezen, de sikerült a kommunista rendszerben engedélyt szerezzen egy határon túli kirándulásra. Nincs mit szépíteni, tudta ő már akkor: kirándulás ürügyén a fiával kiszökik Svédországba. A rendszerváltás után családja többi tagját is kivitte, házuk felében kiállítótermet rendezett be. Dániel Éva neve ekkortól vált világszinten ismertté.

A művészi pályájában jelentős ugrást, magánéletében óriási törést okozott betegsége. A szédülés volt az agydaganat előjele, férje orvostól orvosig vitte, kiállt érte, ha nemtörődöm módon kezelték. Végül 1993-ban Hillmann professzor mentette meg. Neve fennmarad, hiszen a gyógyu­lást követően Éva festészetében stílusváltás következett be, és az újítást Hillmann-technika néven szabadalmaztatta. Orvosa szívesen adta ehhez nevét, ő maga mondta, „így legalább nem merül a nevem feledésbe.”
A Hillmann-technikát egyedi festészeti felületkezelésként írja le a szakma, Banner Zoltán művészeti író így tanácsolja a képek szemlélését: „Kedves néző, ne felejtsd el, hogy lassan haladj el a kép előtt, s miután kiléptél a mű teréből, nézz vissza még, mert más tárul a szemed elé, mint akkor, amikor szemben álltál vele.” Sándornak is köze volt az új módszer megálmodásához, felesége ösztökéléséhez, azt mondja, javaslatára neje világszinten egyedit alkotott, alkotásai szemből vagy más-más szögből nézve különböző színvilágú és tartalmú képpel örvendeztetik meg a nézőt. „Ha egyik oldalról nézed, egy vidám nőt látsz, ha a másikról, akkor egy szomorút. Az egyik szögből Éva néz vissza rád, a másikból az édesapja... A virágok háromdimenziósak, ezeket látni kell!”
Az új stílus meghatványozta a kiállítások számát. A képzőművész egymás után kapta a felkéréseket, nagykövetek, kulturális attasék nyitották meg kiállításait a világ különböző pontjain. A szakmai elismerés anyagi jóléttel társult, a Dániel család mégis szerényen élt, hazakívánkozott. Sepsiszentgyörgyre tértek vissza, az újságok tele voltak a hazatelepült művésznő kiállításainak hírével 2012-től kezdődően. 
2018-tól elhallgatott a sajtó. 2021-ben jött létre az a nevét viselő közösségi oldal Rejtett dimenziók az ösztönök erejéből címmel, melyen sok remekbe szabott alkotását láthatjuk. Aki élőben akarja munkáinak egy töredékét, a négyszázból tucatnyit látni, az a gyergyószentmiklósi Szent Erzsébet Idősek Otthonának ebédlőjét kell felkeresse. 

A Dániel család élete ugyanis nagy fordulatot vett. Egy gyermeküket eltemették, és Éva egészsége megromlott. El-eltévedt az előszobában, nem tudta, melyik ajtó nyílik a hálóba, melyik a mosdóba. Viselkedése is megváltozott, volt, hogy mentőt vagy rendőrséget hívott, segítséget kérve, merthogy férje az életére tör. A konyhakés tényleg kézügyben volt, de rajta nem a férj ujjlenyomatai voltak. 
Sándor megint orvostól orvosig járt, hogy nejét meggyógyítsák. Demencia, Alzheimer-kór – ez lett a diagnózis, s bár mondta több szakember is, hogy ez nem örökletes, a férj meggyőzően hiszi azóta is, hogy egy családban, ahol négy személy demens, ott azt nem a könyvből olvasták, hanem a genetika hozta. Főleg azóta hiszi ezt, mióta egyik gyermekén is felfedezték a kór tüneteit. 
Éva állapota rohamosan romlott, így lett az egyetlen lehetséges megoldás az öregotthonba költözés. Ennek már elmúlt egy éve. Ketten jöttek, Sándor nem vált meg asszonyától akkor sem, ha már nem tudtak közös szobában létezni. Új rendszerre épült életük: Sándor mindennap 11 órakor vizitbe megy feleségéhez, egy órakor pedig szabályszerűen meg kell szöknie tőle. De együtt vannak minden rendezvényen, szorítják egymás kezét. Ilyenkor még inkább mosolyog az asszony. 

Állapotának romlását sikerült lassítani. Az érintés, a szakszerű mozgásfejlesztés hozott eredményt ott, ahol a szavak már nem bírtak tartalommal. „Csodákkal határos az érintés. Gyermekkorunktól hozzászokunk a beszédhez, mint a közlés fő formájához, és azt hisszük, életünk java része a beszédkészségünkön alapszik. A demenciával élőnek, akinek beszédkészsége egyre inkább elvész, megmarad az érintés, melyből megérzi: én mellette vagyok, és elindul a gyógyulás” – mondja Kiss Gabriella, az otthon szakmai igazgatója, aki kinesztetika-trénerként, mozgásfejlesztőként láthatta a csodát. „Tolókocsiban ül Éva néni. Az udvaron vagyunk, szól a zene. Én biztatom Dániel urat, kérjük fel Éva nénit egy táncra. Azt mondja, ez képtelenség. Fölállítjuk Éva nénit. Bizonytalan, fél, mert az utóbbi időben a biztonságot a tolókocsiban ülés jelentette számára. Megszokta, nincs benne kihívás, az idő így is telik. Mellé állok, csípőmet a csípőjéhez helyezem, hogy érezze a biztonságot. Dániel úr megfogja a kezét, és a zene ritmusára hárman mozogni kezdtünk, egyszer csak egyik lábról a másikra helyezve a súlyt, aztán kis lépésekkel haladva. Segítettem, hogy Éva néni felemelje a fejét, tekintete a férjéével találkozzon. Megismeri, rámosolyog, kapcsolódnak egymáshoz, és táncolni kezdenek. Végig a pázsiton... Amikor a járdán visszafelé jönnek a tolókocsi felé, már nem az elesett, mozgáskorlátozott asszony Éva néni, hanem az a feleség, aki a férjével együtt lépeget a Megy a gőzös ritmusára. Ragyog az arcuk.”

Egy év alatt Éva néni lemondott a kerekesszékről. A folyosón sétált, amikor Kiss Gabriellával meglátott minket. „Én titeket lefestelek, ez a göndör haj, ez a szép arc... csak valami szép rózsás ruhát vegyetek magatokra!” Kaptunk az alkalmon, hisz modellnek még sosem kértek fel. Éva néni vásznat és olajfestéket kért, mi lealkudtuk fehér papírra és színes ceruzára. Modellt ültünk, szemközt a művésszel, aki rutinos mozdulattal próbálgatta, milyen vonalakból sejlik ki az arc alakja. Kicsit a Gabriella vonásain dolgozott, aztán áttért az én szám kontűrjére, míg el nem varázsolta teljesen a hátunk mögötti ablakból látható táj. Már csak azt látta, rajzolta a fákat, a domboldalt átszellemülten. Ügyet sem vetett arra, hogy Gabriella, a demencia kutatója elmagyarázza, miért tolódnak a lap szélére a központi elemek, hogyan szűkül be a demenciával élő ember látóköre. 
Harangoztak. Éva néni letette kezéből a színest, keresztet vetett, majd újra kézbe véve a ceruzát, isteni nyugalommal, ismerős mosollyal folytatta tovább az alkotást. Akkor ragyogott még jobban a tekintete, mikor férjét közeledni látta. Sándornak könnyel telt meg a szeme, dühét nem tudta leplezni. Hogy elveszett a művész felesége. Hogy ami a lapon van, az egy óvodás rajza, nem Dániel Éva művésznő alkotása. Dühös volt, újra, ki tudja hányadszor, a veszteség miatt. Aztán erőt vett magán, megölelte asszonyát, azt, aki maradt a varrodai lányból, az élet- és alkotótársból. 
A nyolcvanöt esztendős férfi az egykor készült képekkel emlékszik a hajdani Évájára, szobájában őriz belőlük valahányat, párat az ebédlő falán. A többi becsomagolva, Svédországba címezve, ez a hagyaték fiaik számára. Emlékeket idéz, elréved a múlt korokban, és mintha csak egyedül folytatna párbeszédet, jövőt tervez. „Találhattam volna magamnak másik asszonyt, de én őt választottam. Ha újrakezdhetném az életem? Ugyanígy élném. Most is őt választanám. Mert szép életet éltünk, nálunk soha nem volt veszekedés. Hazaköltözni? Vele jöttem ide, és nem hagyom el. Akkor sem, ha már nem ismer meg, mert én megismerem őt. Itt maradok, végig, amíg kettőnkből csak egy marad.”