Messze esik Székelyföldtől a 2300 lelkes Diód. „Idegenvezetővel” utazom, Pápai Józseffel, a Caritas humánerőforrás-menedzserével. Ő rendszeres vendég a gyermekotthonban, főnöknek szólítják, és tudják, nemcsak az otthon alkalmazottjainak szolgál támaszul, a gyermekek, fiatalok is számíthatnak rá egy-egy kérdésben. Hiába, férfiak számára nem vonzó állás a gyermekotthon, férfi kollégát, bár rendszeresen keresnek, csak ritkán találnak – így a „főnökre” nagy igény van. Jó házigazdaként engem is szívesen látnak, két lány mutatja be az épület összes zegét-zugát. Otthonosan mozognak a konyhában, tudják, milyen hőközpontból érkezik a meleg, miért érdemes rendet tartani a két- és háromágyas szobákban. Mindig, ha új helyiség ajtajához érünk, előzékenyen tessékelnek belépésre, „csak Ön után”, mondják. A fiúk is illendően bemutatkoznak, de ők inkább a kinti játszó- és sportlehetőségeket tartják lényegesnek ismertetni. Ha maradnék hosszabb ideig, megtanulhatnék tisztességesen focizni, sőt rollerezni is tőlük. 
Itt nyolcéves a legkisebb, huszonegy a legnagyobb. Az alsó korhatár hét év, a felsőnél a huszonhat a maximum, és feltételhez kötött: az maradhat, aki felsőfokú oktatásban vesz részt. Utána? Következik az önálló élet, és nem üres kézzel mennek ki innen a nagyvilágba. 

Család helyett otthon

2001-től van gyermekotthon a Gyulafehérvári Caritas kötelékében. Tövisen hozott létre a szervezet egy központot Phare-programból, a gyermekvédelemmel partnerségben. Ide érkezett Cristea Mihaela szociális munkás 2005-ben. A nyolchelyes tövisi otthonnak nehéz volt a fenntartása, ráadásul a főút melletti épületre veszélyt jelentett a földmozgás, a forgalom miatt a gyermekek közlekedése sem volt biztonságos. Ekkor jött szóba, hogy egyesíteni kellene az időközben átvett diódi központtal, és 2015-től a Tövisen élő gyermekek is Diódra költöztek, az ottani huszonkét helyes otthonba. Az újabb rendelkezések eredményeként, családi típusú elhelyező központ besorolásban, az intézmény tizenkét helyessé vált. Fehér megyében a Szociális és Gyermekvédelmi Vezérigazgatóság kiszerződte szolgáltatásainak 95 százalékát, így a finanszírozást biztosítja, az épülethez szükséges beruházásokat fedezi, a kurrens javításokat a Caritas végzi, és szervezi a mindennapi tevékenységeket, az életet – tudjuk meg Cristea Mihaela központvezetőtől.

Volt, aki minden éjjel megszökött, de sokan érzik a biztonságot

Hétéves kortól kerülhetnek ide gyermekek, Fehér megyéből származó családokból, azért, hogy a származási család a környéken legyen, tarthassák a kapcsolatot. A hazalátogatás sok esetben mégsem lehetséges, sokuk családja már máshol keresi megélhetését. 
– Nincs etnikai megkülönböztetés, mindenki a maga vallását gyakorolhatja. A mi dolgunk, hogy fejlesszük, neveljük a gyermeket, hogy ha kijut innen, boldogulhasson. Főként olyan fiatalok kerülnek hozzánk, akik serdülőkorba kerülve akkora kihívást jelentenek a szülőknek, nevelőknek, amivel azok nem tudnak megküzdeni. A fiatal utcára, a törvénnyel meg szembekerül, ilyenkor a védelmi intézkedések nyomán bekerül a rendszerbe. A nevelőotthonokból érkezők könnyebben beilleszkednek, akik családjuktól jönnek, nehezebben szokják meg az együttélési szabályokat, az első időszakban leginkább megszökni akarnak. Egy év a beilleszkedési időszak, ez sok esetben sikerül, de vannak, akik olyan életet választanak maguknak, amelyben kevesebb a szabály is, de az érték is. Volt, aki minden éjszaka megszökött, volt drogfogyasztó is… Ebben a korban családban is nehéz boldogulni a serdülővel, és ez hatványozottan igaz, ha a fiatal az elhagyást, az otthonba helyezés traumáját is el kell szenvedje – mondja Mihaela. Állítja, meglátszik a fiatalokon, hogy ki került be az otthonba kis korában, és ki érkezett tizenöt, tizenhét évesen. Akik időben megszokták a kiszámítható szabályokat, érzik a biztonságot, az iskolában is jobban teljesítenek. Egyetemista is van, aki itt nőtt fel.

A gyermek nemcsak munkaidőben betegszik meg

Ez nem egy munkahely, fix programmal. Itt nem érvényesíthető a család és munka szétválasztása sem. Van ennek hátránya, de van érte kárpótlás is, mondja a központvezető. 
– Én nem úgy élek, hogy amikor idejövök, én vagyok a központvezető, és ha lejárt a munkaidőm, hazamegyek. Sosem kapcsolom ki a telefonomat, mert a gyermek nemcsak munkaidőben betegszik meg, és bizony van olyan, hogy éjszaka hívnak, megszökött valaki, indulunk a keresésére. Sosem hagyhatom magukra az itt dolgozó munkatársaimat. Ez a munka ilyen életvitelt kíván – a lányom, amikor kisebb volt, és este mesét olvastam neki, gyakran megkérdezte: „Anya, amikor reggel megébredek, itthon talállak?” Mert az volt a tapasztalata, hogy van olyan éjszaka, amikor anya elmegy otthonról. Lehet, traumát is okoztam neki, hibáztattam is magam miatta, de amikor elém áll itt egy gyermek, és azt mondja: „Sosem tudom megköszönni, mennyit tesz értem!”, akkor az csökkenti a lelkiismeret-furdalásomat.

Tizenegy gyermekes család

– Tisztában vagyok azzal, hogy itt én vagyok a szigor képviselője, időnként azt érzem, hogy olyan autoritással rendelkezem, mint egy családban az édesapa. Én kell legyek a stabilitás, az oszlop, akkor is, amikor talajvesztettnek érzem magam, amikor a lelkem darabokra hull. Olyan ez, mint egy családban, csak itt tizenegy gyermek van, mindenki a maga igényével és hordozott traumájával, az élet kihívásával. Szociális munkásként megtanultuk az elméletet, de ahány gyermek, annyiféle a gyakorlat – mondja Mihaela. Kétségtelen, hogy vannak nehézségek, mégis állítja, bár sok fiatal bántalmazó családból érkezik, bent az otthonban nem gyakori a bántalmazás. – Az a mód, ahogy mi szocializáljuk őket, inkább egy új családképre hasonlít, ahol öt anya van, egy apa és ők tizenegyen testvérek, azzal együtt, hogy a munkatársakat a gyermekek nem szólítják anyának. Az anya az más, mi őt nem tudjuk pótolni, nem is vesszük el azt a lehetőséget, hogy ha azt mondja, anya, akkor az édesanyjára gondoljon. És mi sosem mondunk rosszat az ő édesanyjáról, bármekkorát vétett is, mert egyszer a nálunk felnövő fiatal is szülő lesz.

Felkészülés a búcsúzásra

A diódi közös otthonban most a legkisebb nyolcéves, a legnagyobb huszonegy. Egy kedvezményezett legfeljebb huszonhat éves korig lehet a rendszerben, azzal a feltétellel, hogy felsőoktatási rendszerbe jár. Aki nem akar továbbtanulni, és már elérte a húsz évet, de úgy érzi, még nincs felkészülve az önálló életre, még két évig maradhat itt. 
– Az egykori árvaházakkal szemben mi másként járunk el. Azon vagyunk, hogy tizennyolc éves korára, amikor a fiatal eldöntheti, megy-e vagy marad, legyen egy tarisznyája: legyen szakmája, legyen iskolázott, kapjon jó nevelést, és legyen félretett pénze, tudjon lakást bérelni, élni, amíg az első fizetését megkapja. Ezért fektetünk nagy hangsúlyt arra, hogy ismerjék a ház körüli teendőket, tudjanak meg elkészíteni néhány ételt, figyelünk az iskolai eredményekre, a szakmaválasztásra, ezért teremtettünk lehetőséget, hogy önkénteskedjenek, gyakornokoskodjanak, ismerkedjenek az alkalmazotti léttel. Akik a nyári munkán pénzt kerestek, azt összegyűjtötték, mi a gyermekpénzüket gyűjtögetjük a bankban. Az a fiatal, aki szinte húsz évet töltött itt, húszezer lejjel indul, ami nem a világ, de legalább az életet el tudja kezdeni. Nem mondhatom, hogy nehéz az elválás, mert előkészített és várt lépés az. Innen senkit nem teszünk ki, amikor úgy érzi, indulnia kell, akkor költözik.
Volt olyan eset is, amikor a családjához ment vissza a fiatal, még mielőtt a tizennyolcadik évét betöltötte volna. Voltak szerencsés esetek, amikor a fiatal újra megtalálta helyét családja körében, de volt olyan is, amikor a szülő a törvény adta kiskaput és gyermekét használta ki. Kb. négy éve lépett érvénybe az a rendelkezés, melynek célja a családegyesítés ösztönzése, és az a szülő, amelyik visszafogadta egy gyermekét közel 7000 lejt kapott. Sok esetben több gyermekről van szó, ez az összeg a gyermekek számával szorzódik, plusz rájön az összegyűjtött gyermekpénz. Ez elég vonzó volt egyes szülőknek, hogy számításból hazahívják gyermekeiket. A fiatal természetesen hazakívánkozott, úgy érezte, a pénzével megváltotta újra a helyét a családba, aztán arra ébredt, hogy elfogyott a pénz, és otthon újra nemkívánatos lett. A nevelők átlátják ezt, mégsem beszélhetik le a fiatalokat a hazaköltözésről. 
– Mi látjuk, tapasztalatból tudjuk, hogy ilyen is történhet, de akkor sem mondhatjuk a fiatalnak, hogy ne menjen haza. Csak bosszankodunk, hogy egy törvény ilyen következményekkel is járhat – fogalmaz Mihaela, aki hisz abban, hogy a fiatalnak meg kell adni a döntés szabadságát, és örömmel említi, hogy az otthon munkaközössége is élhet a szabadságával, felettesei bíznak benne, hogy jól szervezi a munkát, nincs számonkérés, ellenőrzés, támogatást élveznek a Caritas vezetői részéről. Büszke munkatársaira is, azt mondja, annyira megbízik bennük, mintha az ő meghosszabbításai lennének.

Dana vigasztalói

Ottjártunkkor Oltean Daniela Ramona volt a szolgálatos nevelő. Ízletes ebéddel várta haza iskolából a kisebbeket, akik sorban számoltak be, milyen volt a napjuk – látszott, bensőséges kapcsolat van köztük. Tizenhatodik éve, hogy Dana itt dolgozik, 12–24 órás váltásban; lánya és négy hónapos unokája van. Tövisről nyugdíjas férje hozza be autóval, van, hogy ő is marad egy ideig, a fiúkkal javítgatnak vagy kint tüzet raknak, finomságokat sütögetnek.
Danának ez az első munkahelye. 
– Volt nekem egy beteg lányom, huszonegy évig ápoltam, ágyban fekvő volt végig. Nem tettem különbséget a két lányom között, az anyai szeretet lényegét adtam mindkettőjüknek. Azt mondom, Oana elköltözött a temetőbe, az az ő háza, látogatom, viszem a virágot, beszélek hozzá, így tudom elfogadni a halálát. Mégis olyan volt, mintha egy nagy lyuk keletkezett volna a szívemben, átfújt rajtam a szél. Amíg élt, személyi gondozója voltam, halála után elkezdtem munkahelyet keresni. Nézegettem az állásokat, valahogy egyikhez sem vonzódtam. Aztán egy ismerősöm szólt, hogy gyermekotthonba keresnek gondozót. Azt éreztem, torkomban dobog a szívem. A tövisi otthonban kezdtem a munkát, aztán ideköltöztünk Diódra. Szeretem ezeket a gyermekeket, s bár szüleiket nem pótolhatom, igyekszem tanítgatni, hogy megállják helyüket a világban.
Számontartja neveltjeit azután is, hogy elmennek a központból, tudja sorsuk alakulását, és jólesik számára, amikor visszatérve egy-egy látogatásra, azt mondják a mostani gyermekeknek: „Becsüljétek meg ezt a helyet!”. A tizenhat évnyi munka során sok „neveltje” volt, amikor a Caritashoz jött, egy két és fél éves fiú is volt a csapatban. Ő már nagykorú, de még mindig az otthon lakója. Örömmel látja, hogy cseperedik, okosodik, különleges szálak fűzik hozzá, de igyekszik, hogy ne tegyen különbséget, minden rábízottat egyformán nevelgessen. 
– Ők nem hibásak, hogy ide kerültek; a mi dolgunk az, hogy megadjunk mindent, amivel a világban boldogulhatnak. Van, amikor azt érzem, semmit nem ér a tanítás, mintha meg sem hallanák, aztán rájövök, több idő kell, hogy az eredmény meglátszódjon. És látszik, mert a táborba, ahová a legjobbakat válogatták be, az ötből négyen a mi otthonunkból mennek. Büszke vagyok rájuk, azokra is, akik innen kerültek ki, és boldogulnak a világban. Ha hiszi, ha nem: én mindennap örömmel jövök dolgozni, más munkahelyet el sem tudnék képzelni magamnak. Ezek a gyermekek befoltozták a szívemet.

Ragaszkodnak egymáshoz

Ezek a gyermekek a gondoskodást, figyelmességet is megtanulták. A közös ebéd után marasztalnak, azt mondják, illendően szeretnének tőlünk búcsút venni. Az illendő búcsú része a köszöntés – Pápai Józsefnek épp aznap van a születésnapja, hát énekkel, borral és tortával köszöntik, melynek feliratából sem hiányozhat a „főnöknek” szóló jókívánság. Megható gesztus. A torta igazán finom, gyümölcsös és krémes, éppen elegendő egy ilyen nagy családnak. 
Hazafelé hozzuk gondolatainkban az otthon fiataljait. Pápai a lányokat félti, hogy a nagyvilágban el ne kallódjanak. Mihaela szavai csengenek vissza vigasztalásul: azok közül, akik az otthonból kikerültek, sokan visszajárnak, mesélnek a gyermekeknek a kinti világról. Elmondják azt is, hogy nehéz az önálló élet, becsüljék meg, tanulják meg, amit itt kapnak. Olyanok is vannak, akik Diódon vettek telket, építettek házat, a közelben maradtak. Külföldet többen megjárták, de egy sincs közülük, aki a végleges kitelepedés mellett döntött volna. A környező nagyobb városokat választják inkább, tartják egymással a kapcsolatot, vannak, akik közösen bérelnek lakást. Együtt nevelkedtek, nem hagyják cserben egymást.