November 17-e a koraszülöttek napja. A Caritas gyergyószentmiklósi Márton Áron Fejlesztőközpontjában négy korababa édesanyjukkal és a központ szakembereivel ünnepel. Ha érzést kell megfogalmazni, az édesanyák a hálát említik – mert kevés volt az esély az életre, és gyermekeik itt vannak, cseperednek. Vegyülnek a könnyek az örömmel, az elfogadás útját járják, életük központjába a korán érkezett került. 
Csíki Cristina kinesztetika-tréner – aki szintén koraszülött – az édesanyákkal tapasztaltatja meg, hogy miközben gyermeküket gondozzák, miként figyelhetnek magukra, egészségükre. Aztán a kicsik kedvenc ételeiről beszélgetünk, ami – hihetetlenül hangzik, de – lehet a töltött káposzta pépesítve vagy a paszulyleves. 

Összefűzik a kiválasztott tarka kendőket, sorstársak ők, mikor fejlesztésre járnak gyermekükkel, egymást is támogatják. Mindegyik család históriája külön könyvet, folytatásos filmet érdemelve. Íme egy:
„Kislányomnál nem lehet tudni, hogy egészségügyi problémáit koraszülöttség okozza-e. Nem várt terhesség volt, az édesanyja nem járt orvosi vizsgálatokra, csak szüléskor ment be a kórházba. Megszülte és kisétált. Ennyi Angéla családi története. Ő a kórházban maradt. Az én történetem, hogy éveken keresztül szerettünk volna fiunknak testvért, ő is sokat kérte, de hiába próbálkoztunk. Időközben próbáltam különböző munkahelyeken elhelyezkedni, egyik sem tartott sokáig, nem értettem, miért nem találok egy rendes állást. Fiam kitartó volt a kérlelésben, és a férjemmel úgy döntöttünk, hogy befogadunk egy árvaházi gyereket, felneveljük. Hivatásos nevelőszülő akartam lenni, hogy munkám is legyen, és testvére is a fiamnak. Még véget sem ért a tanfolyam, amikor szóltak: egy kislányt két hónapja hagyott a kórházban édesanyja. Többféle rendellenességgel született, senki nem akarja elvinni. Mindenkinek kell egy anya, döntöttem el, s megbeszélve a családommal magunkhoz vettük a kicsit, annak tudatában, hogy sérült, csak azt nem tudtuk, mennyire. Az orvosok felsorolták, mi mindennel kell szembenézzünk, de én arra gondoltam, ők is csak emberek, tévedhetnek, Isten csodákra képes. Telt az idő, és bele kellett nyugodjunk, hogy az orvosoknak igazuk volt. Kétéves és három hónapos, már nincsenek epilepsziás rohamok, és mostanában kezdett hátfekvésből oldalra fordulni, reagál hangokra, felismeri a családtagokat, elpisolyodik. Nagyon megszerettük, semmiért sem mondanánk le róla. Az édesanyáról tudok egy keveset, ha nagykorában érdeklődne, ki szülte meg, elmondanám… De azt hiszem, kevés az esély, hogy Angéla kérdezzen, hogy beszélni tudjon. Mi nagy szeretettel neveljük, és így, hogy ő hozzánk került, kezdem megérteni, miért nem lett saját második gyermekünk, miért nem találtam magamnak más munkahelyet: hogy neki gondját viselhessük.”