Hétköznapi tevékenységnek tűnik távolról, ami a Szent Ágoston nevét viselő fogyatékkal élők központjában zajlik. Reggel érkeznek az ellátottak, a szüleik hozzák, kísérik vagy éppen küldik őket, attól függően, ki milyen állapotban van a huszonhárom, 19–47 éves bejáró közül. Délben értük jönnek és hallgatják a napi élményeiket… Már ha a fiatal meg akarja osztani velük. Felszusszanás a szülőnek, hogy létezik e központ, amely nem „csomagmegőrző”, hanem fejlesztő, közösséget teremtő. 
Ma különös kellékeket készítettek elő a munkatársak: hajfesték, körömlakk, és a csodamérleg, amely nemcsak a testsúlyt, hanem csont- és izomtömeget, sőt zsírt is képes mérni. Tibi ujjong a leghangosabban. Nagyokat tapsolva újságolja a megőszült férfi: „Szőke leszek, de nem nő, megmaradok fiúnak!” A társai több csapatot alkotnak: van, aki kér a szépítkezésből, más elutasítja, és olyan is van, aki időközben meggondolja magát. Mert annyira jó látni az előtte-utána fényképeket, hogy alig hisznek a szemüknek, milyen széppé varázsolják itt őket. 

Egészségnap mindenkinek

– Amikor ide kerültem, láttam, hogy a fiatalok szeretnek szépülni, és utána mintha megváltozna a viselkedésük is, a javukra. Egyik családorvos vissza is jelezte: a havi rendszerességű szépítkezés arra szoktatta páciensét, hogy ő is adjon magára, megváltozott az öltözködése, a kedve, sőt még a mozgása is tőle – lelkendezik Tankó Eszter, aki másfél éve érkezett a Szent Ágoston csapatába. Biztatja a bejárókat, öltözzenek szépen, a lányok, hölgyek vegyenek magukra csinos ruhát. Kell ehhez a szülő támogatása is, főként olyankor, ha a lány könnyen karbantartható, fiús frizuráját hosszúra növesztenék, mosnák, penderítenék, befonnák, bekötnék, masniznák. 
Miért kellene kevesebbnek érezniük magukat? Miért ne járhatna nekik is a körömlakk? – ez volt az első lépés, mellyel a nőiességet hangsúlyozták, aztán a hajfestéssel, a frizurakészítéssel – amelyre a fiúk, férfiak is beneveznek. És ha már megvan a külcsín, érdemes a belsővel is jól bánni, tudva, a vízivás egészséges, a mérleg pedig nem hazudik, amikor a kilókat mutatja. Azt is tudják a fiatalok, hasznos jó kondícióban lenniük, hiszen az életük könnyebb, ha mozognak, sportolnak, gyalogolnak.
Mit álmodtál, Eszter?

Bő egy esztendeje van egészségnap a központban, és az eredmények látványosak: van, aki cingárról normális testalkatúra hízott, van, aki karcsúsodott, de kivétel nélkül mindenki sokkal jobban bírja a gyaloglást, így több kiruccanást lehet velük tervezni. 
– Bármilyen képességekkel is rendelkezzen a személy, megérti, megérzi, ha a javát akarjuk, és büszke arra, hogy ő is tehet valamit a jólétéért – mondja Eszter, a lelkes lelkesítő. Olyan munkaközösségre lelt itt, amelynek tagjai vevők az új ötleteire. Reggelente meg is kérdezik, hogy: – Na, Eszter, mit álmodtál az éjszaka? Eszter meg érkezik az újabbnál újabb ötleteivel, mert ebben a munkában megtalálta a helyét, harminchét évesen éli gyermekkori álmát egy kilencéves fiú édesanyjaként, segítő szakemberként. 
– Kiskorom óta gyermekekkel akarok foglalkozni. Kiskoromban már vigyáztam egy kislányra, pedig én alig voltam valamivel nagyobb, mint ő. Anyukám mindig arra nevelt, hogy a jót lássam meg az emberekben, elfogadó legyek, mindenkit úgy szeressek, ahogy van. Előfordul, hogy ítélkezés jön ki belőlem, vagy valamilyen makacsság, s olyankor mindig beugrik a kérdés: ha szüleim ezt látnák, mit mondanának? Törekszem a jóra, így természetes volt, hogy érettségi után jelentkeztem önkéntesnek az autista gyermekek számára létrejött egyesületnél.
Eszter önkéntesből fizetett alkalmazott lett, a munka mellett tanult, hogy a fogyatékkal élőknek szakszerű segítséget nyújtson, követni tudja a sérültek életének változásait. Szent Erzsébet napja meghatározó számára, akkor kezdett dolgozni, és akkor váltott munkahelyet is, így november 19-én lesz majd két éve, hogy a Caritas csapatát erősíti. A rájuk bízottak között van olyan is, akit hároméves kora óta, még előző munkahelyéről ismer, kísér. 
– Olyan jó látni a fejlődésüket, többen vannak, akik első találkozáskor még beszélni sem tudtak, és most mennyire önállóak! Rajtunk is sok múlik, de a szüleiken is, hogy hiszik-e, akarják-e gyermekük számára a változást, vagy elfogadják a betegségüket, lemondva a fejlesztésükről. Az ide járó fiatalok szüleiben jó látni a reményt: ha ők már nem lesznek, gyermekük akkor is fog tartozni valahová.

Mondjad, mutassad…

– Megérint, amikor látszik valakin, hogy elhagyatott, ha nem tudja magát kifejezni, megvédeni, ha elveszett. Mindennap erre törekszünk: tanulja meg kifejezni az igényét. A szülők is azt mondják, olyan más a gyermekük, mióta ide jár, ha valamire szüksége van, tudja kérni, nem dührohammal közli bosszúságát. Mondjad, mutassad, hogy tudjuk, hogyan szeretnéd! – ezt hangoztatja leggyakrabban Eszter, aki, amikor példát kérek tőle a legjelentősebb mértékű változásra, azonnal Rékát nevezi meg. A nőt, aki ottlétem során egy pillanatra sem nyitotta ki a szemét, s csak hintázott és hárított. Eszter áradozik róla. 
– Réka 38 éves, autista, erős hangulatingadozással. Ma nem akarja kinyitni a szemét, holnap lehet, hogy egész nap énekelni fog. Nagyon szép hangja van. Együtt keressük a feszültség okát, együtt próbáljuk csökkenteni azt, hogy érezze, napról napra jobb az élete. Mert ő érzi, ha nem is tudja kifejezni, hogy amikor itt van velünk, az jó. Amikor átvettem a csoportot, amelybe Réka is jár, egy zárkózott, néma embert láttam benne. Egy hónap után szólalt meg, meglepett, azt hittem, nem is tud beszélni. Aztán elámultam azon, hogy milyen szépen énekel, később pedig azon, hogy írni és olvasni is tud. Amikor feszült volt, próbálkoztunk zenével, mozgással, bármivel, ami őt megnyugtatja, és lassan próbáltunk igazodni a szabályokhoz is, szinte kötelezővé tettük azt, ami számára jó.
Réka feszültsége ragadós volt, ezért is próbálta Eszter oldogatni. Hagyta, hogy hintázzon, de nem egész nap, mert az nem megoldás semmire, és ösztökélte, hogy igyon vizet rendszeresen akkor is, ha korábban ezt csak ritkán tette. 
– Látom, ahogy hétről hétre engedi el a feszültségét, ahogy rájött, szabályok vannak, de nem olyan szigorúak. Szigor hatására megteszi, amit kérünk, de ő attól nem lesz jobban, így szép szóval, türelemmel egyezkedünk. Emlékszem, rövid, fiús frizurája volt, amikor ide kerültem, és vele is, családjával is elkezdünk arról beszélni, hogy növeljük meg a haját. Mi gondoskodunk a mosásról, fésülésről. Úgy megszerette a hosszú hajat, hogy hallani sem akar levágatásáról. A hajfestés is tetszik neki, emlékszem, egyik alkalommal, amikor megfestettük, begöndörítettük, tükörbe nézett, mi mondtuk, hogy szép vagy, Réka, és ő elsírta magát. Könnyekben jött ki a feszültsége.

Eszter tanulja az elengedést

Eszter lelkendezik, ha Rékáról beszél, de ujjong akkor is, ha a többi fiatal jön szóba. Azt mondja, velük együtt ő is változik. 
– Mindig a lelküket nézem, hogy legyenek jól. Ha ma nem csinálta meg, amit kérem, de három nap múlva megteszi magától, az sokkal nagyobb eredmény, mintha kierőszakolnám. Ez hozta bennem is a változást, mert van egy perfekcionizmusom, hogy minden jó minőségben, rövid határidővel legyen meg. A fiatalok tanítottak meg: van az a helyzet, amikor a terveket el kell engedni, a határidőket lehet módosítani. Megtanultam, hogy időből van kinek több, van, kinek kevesebb kell, és a módszerek is variálhatók. Azt is figyelembe kell vegyem, hogy itt felnőttekkel dolgozom, nekik is pont úgy vannak berögződéseik, mint nekem. Nehéz átalakítani, lehet, de nem érdemes. A családom is visszajelzi, szinte napirenden, hogy én is változom, és hálásak, hogy annyit nem magyarázok, viszont kérdezek, és meghallgatom, mire van szükségük. Otthon is azt kérem, mint idebent: mondd el, mire van szükséged, és megtaláljuk rá a megoldást!
A Szent Ágoston munkaközössége azt tapasztalja, az ellátottak is pont annyira sokfélék, mint az egészségesnek nevezett emberek. Nem lehet, nem szabad rákényszeríteni valamire csak azért, mert valaki azt képzeli, az a jó. A különbség az, hogy például a hajunk színéről és hosszáról mi rendelkezünk, ők pedig el kell fogadják mások akaratát. Mekkora különbség, ha tőlük is megkérdezik, hogyan szeretnék! Milyen minőségi változás, ha a hétköznapok nem egyhangúak, ha ők dönthetnek, a főzős napon palacsinta készüljön-e vagy csokipuding, és szabad nekik kavargatni-kóstolgatni a finomságot.

Aranysárga valóság

Rékának már bordóra lakkozottak a körmei, hajába is került egy vöröses árnyalat. Ő választotta, de most nem nyitja ki a szemét, hogy az eredményt megcsodálja, csak hallja, dicsérik küllemét, hintázik tovább. Búcsúzom anélkül, hogy egymás szemébe néztünk volna, s kételkedem is, hogy nem túloz-e Eszter, amikor Réka képességeit dicséri. 
Hazaérek, egy rövid videót küld utánam Eszter. A képsoron Réka van, fekete kerek szemekkel hol a külvilágra, hol magába figyelve, arcán pajkos mosoly, és mély, kellemes hangon rázendít: „Somvirág, somvirág, aranysárga a világ. / Kakukkfű, kakukkszó, kirándulni volna jó! / Fűzfasípot faragni, fűzfalóval lovazni, / árkon-bokron által, háton hátizsákkal, / menni, mendegélni, este hazatérni.”