Két ápoló van szolgálatban, az otthon húsz lakójának ők viselik most gondját. Azaz három, hiszen Horváth-Kovács Ildikó is asszisztens – a munkatársak közül került ki, intézményvezető lett. Ötgyermekes családanya ő, négy gyermeket szült, és van egy nevelt lánya is. Mindnyájukat arra tanítja, éljenek hitük, kedvük szerint, csak arra figyeljenek, hogy hagyjanak nyomot maguk után a világban. Ildikó is lépdel, azt mondja, lábnyomáról nyilatkozzanak majd azok, akik utána jönnek, hiszen ők látják. Az ő dolga az, hogy előre nézzen, hite szerint cselekedjen. Hisz abban, többek között, hogy az ellátottak mellett a családtagoknak is jár a tájékoztatás. Közel hozná a napi létet azokhoz, akiknek szüleit gondozzák, de azokhoz is, akik még csak latolgatják: mi lesz, ha idősödő szeretteiket otthonba kell vinni, szakemberekre kell bízni? Ezért üzen az otthonbeli létről szókimondóan, de együttérzően. 

Munkatársak biztatása

– Ami az itt dolgozókat illeti: ebben az otthonban tiltott a civakodás, a bántás. Én betiltanám a negatív gondolatokat is. Mondanám, a családi bajokat hagyják otthon, de egy asszony ezt nem tudja megtenni, ezért reggel, amikor bejönnek, leülnek, és akkor teszik le az otthoni problémákat. Kapcsolódnak egymáshoz, megbeszélik egymás között, azt az idős ellátott nem kell tudja. A beosztott itt jól kell érezze magát, mert az ő kisugárzását átveszik az idősek, és lehet, hogy zsémbes lesz mindenki. Látom: ha a munkatársaknak lóg az orruk, az öregek idegesek. Szabály az is, hogy itt az idős nem gondozott, hanem egy személy, aki közel áll hozzám. Sajnos emiatt nagyon megviselnek minket a halálesetek, ha valakit elveszítünk, mindig sérülünk. Mondom ezt magamra is, mert bár vezető lettem, továbbra is egy vagyok az ápolók közül – jelzi a Gondviselés házának gondozásvezetője. Arra biztatja munkatársait, hogy leljék meg munkájukban az örömet, keressék cselekedetük és a történések közötti összefüggéseket, abból töltekezzenek. Az éppen szolgálatos két ápoló bizonyítja is: így érdemes. Kovács Erzsébet, akit mindenki Bogárnak szólít, elmondja: 
– A mamák, taták az első találkozásunk szerint viszonyulnak hozzánk. Ha szeretetet kaptak, kedvességet, dédelgetést, örvendenek, ha újra látnak.
Lőrincz Noémi ma is néhai gondozottjától merít erőt. 
– Veronika néni fogyatékos gyermekek tanítónője volt. Combnyaktörés után került ide, mindent megköszönt, szépen szólt hozzánk, soha nem bántott. Ha valamit kért, egész nap köszöngette. Születésnapokra mindenkinek személyre szóló üdvözlőlapot készített. Ő is, mint bárki más, fizetett azért, hogy itt lehessen. Mégis ő hálás volt, még az esti és reggeli imái­ba is belefoglalt minket, kérve, hogy adjon a Jóisten erőt és türelmet. Az ő hálájából élek most is, mikor nehezebb a munka.
Egy-egy ilyen találkozás változást hoz, üzenettel bír, hogyan érdemes végezni ezt a munkát. Az intézményvezető nemcsak sugallja, hogy érdemes ezeket észrevenni, saját példával is előhozakodik. 
– János bácsi agyvérzés után nem találja a szavakat. A tárgy képe megjelenik előtte, de nem tudja, hogy nevezik. Tudtuk, hogy nem beszél, elmentünk mellette, én sem akartam szóba állni vele. Egyszer csak megálltam mellette a folyosón, jött egy olyan gondolatom, hogy miért ne próbálnék meg szólni hozzá? Beszélni nem tud, de hall. Elkezdtem mondani a külső történéseket, és a bácsi érdeklődéssel hallgatta. Rám nézett. Behoztam neki a világot, és ez őt egy kicsit kinyitotta. Azóta mi beszélgetünk. Keveset szól, de ragaszkodik hozzám. A lényében odabent lakik valaki, akit érdekel, mi történik a világgal. A szelleme nem beteg, nem idős, keresi a kapcsolódást. Megtaláltam, aki odabent van. Ma, amíg a lábát átkötözöm, a parajdi sóbányáról mesélek neki.

Csak az nézze, aki bírja!

Amikor arra kérdezek rá, mi a nehézség az idősotthoni munkában, Horváth-Kovács Il­dikó a hozzátartozókat említi. Közülük azokat, akik csak a rájuk eső valóságot tudják látni. Erős szavakat használ, meghökkentő példákat hoz fel. Amikor rákérdezek: mindezt leírhatom-e, válasza határozott igen. Nem bántani akar, csak tükröt tartani két irányba is: a szülejét idősotthonra bízó gyermek felé, majd megfordítva megmutatná neki azt is, ami a bentlakó valósága. Csak az nézze, aki bírja!
– Nehéz azzal a hozzátartozóval, akinek lelkiismeret-furdalása van, hogy szülőjét otthonba kellett helyeznie. Kompenzálni akar, elvárná, hogy mi adjuk meg azt az anyjának, amit ő nem. Ha bekövetkezik a halál, akkor sokasodnak meg a számonkérések. Hiába, hogy azelőtt az édesanya két évig bezárva élt a lakásban, tőlünk megkérdezi, hogy vajon járt-e hozzá orvos. Olyan elvárások is vannak, ami otthon sosem volt. Olyasmiket kér, ami soha nem is jutott eszébe, hogy megadja az édesanyjának: hívjunk pedikűröst, fogadjunk gyógytornászt, legyen része az az alapellátásnak. Mi ezt nem tudjuk biztosítani, ha ő hozza és fizeti a szakembert, és ha az idős személynek nem árt, lehet. El kell fogadni, hogy ez családias környezet ugyan, de mégiscsak egy intézményben vagyunk, ahol húsz személyt kell ellásson az összesen tizennyolc tagú munkaközösség.
Fontos nekünk az is, hogy mit akar az idős, ha azt mondja, nem akar fodrászt, nem szeretné a gyógytornászt, mert neki fájdalmat okoz, nem erőltetjük akkor sem, ha erre unszolnak a gyermekeik. Olyan ez, mint a gyermekét hanyagoló szülő, aki ajándékokkal, anyagiakkal próbálja hiányát pótolni. A hozzátartozó nem hanyagol, ezt sosem mondanám senkire, de nincs ideje rá, ezért belőlünk próbálja kisajtolni azt, hogy szülője mindent megkapjon. Pedig szülejének csak arra van szüksége, hogy leüljünk mellé, beszélgessünk valakiről, valamiről. Nem kell őt kiöltöztetni, kifesteni, manikűrözni, töltött libamájjal etetni, csak odaülni és elkezdeni: – Tudja, mi történt? Ilyenkor kikerekedik a szeme, elkezd figyelni, érdeklődni, kapcsolódni. Fontos, hogy halljanak valami hírt a külvilágból, ne a tévéből, hanem a köztük élő emberektől. Mi nem olvasunk fel könyvekből, öt perc múlva belealudnának, életszerű történeteket osztunk meg… Bizalmasan. – Hallotta, hogy Vásárhelyen eltűnt egy lány? Negatív hír, igaz, de őt pozitívan érinti, mert minden kerék beindul az agyában. Beindul az érdeklődés, megtoldja a fantázia, javul a közérzete. A legjobb, ha a történet ismerősről szól, ha a rokonokról, szomszédokról hall hírt. De ha ezer idegen a főszereplő, az is érdekes. Emberről, egy másik lélekről szól.

Édesanyám javult?

– Elkeserít az elégedetlenség is, mert tudom, az ápolók mindent megtesznek az idősekért. Nem az a fókusz, hogy az idősnek minden kívánságát teljesítsük, hanem abban segítjük, hogy embernek érezze magát. Megkérdőjelezik a hozzátartozók, miért épült le rohamosan az idős. Ezért sokat beszélek nekik a demenciáról. Megkérdezik: Édesanyám javult? És én magyarázom, hogy ilyen nincs, ez leépülés. Van, aki szinten marad, de a legtöbb ember attól a sokktól, hogy saját házából kikerült, hirtelen zuhan. Az idős nehezen kér segítséget: először látom életemben, hogy kérjem meg, hogy vigyen a vécére? Elmondom a hozzátartozónak, mikor behozza az idős embert: a stresszhormon nem vicc, egészségügyi krízishelyzetek alakulhatnak ki. Az idős talán csak a haláltól fél jobban, mint attól, hogy idegen környezetbe kerül. Fél a megszégyenüléstől, fáj, hogy elhagyták, eldobták őt. A lánya pedig bőgve megy haza, mert nem akarta itt hagyni, de nem tudott mást tenni.

Nem tudott mást tenni…

A gondozásvezető ismeri a családtagok vívódását is. Érti nehézségüket, tehetetlenségüket, és előre tudja vetíteni az őket fenyegető veszélyeket is. Csak dönteni nem tud helyettük.
– Nehéz az idősnek is megélni az otthonváltást. Még akkor is, ha megbeszélték, egyetértettek, hogy idősotthonba kerül, egyszer kijön belőle a zokszó: itt felejtettek engem… Azt is mondhatja gyermekének: Ha én felneveltelek és pelenkáztalak, te ugyanezt miért nem tudod megtenni velem? Ő adott valamit, nem cserében várja el, hanem következményként. Úgy éli meg, mintha gyermeke ahelyett, hogy gondozná, beteszi őt egy árvaházba – és van ebben valami igazság. 
A másik szempontból viszont el kell ismerni: a szülő nem azért neveli fel a gyermekét, hogy ha ő megöregszik, visszahúzza. Mert a demensnél ez történik: ahhoz, hogy gondját viselje, a gyermek ott kell hagyja a munkahelyét, elhanyagolja a családját, a házasságát, a saját gyermekeit... Lehet, beköltözik anyja házába, mert egy pillanatra sem tudja levenni róla a szemét. Zajlik ez napokig, hetekig, hónapokig, és ő is elindul a demencia útján. Lehet, nem örökletes a demencia, de a bezártság, a külső ingerek hiánya oda vezet. A tévét nézheti szülője mellett, de a fantáziára a tévé nem hat. Ebből a szempontból nézve ártalmas, ha a gyermek ápol. Jobb, ha szakértőre bízza az édesanyját, édesapját. Olyan közegbe helyezi, ahol természetes, hogy éjjel két órakor lemegyünk az udvarra lovakat itatni, vagy természetes, hogy elvetjük a dughagymát a szobában a vinilinen. Volt olyan nénink, aki éjszaka közepén ordítva hívott minket, hogy a szobájában ott a hulla. A kollégával megfogtuk, kivittük a hullát. Otthon a lánya vitatkozott volna vele, hogy nincs is hulla. Mert nehéz a gyermeknek elfogadni, hogy épeszű, őt felnevelő édesanyja félrebeszél. Csak elidegenedni tud tőle, mert felfoghatatlan, hogy a mamának van egy másik valósága, ami ütközik az övével. Kijavítja, mert ő az anyját szinten akarja tartani, meg akarja „javítani”, és veszekedés lesz belőle. 
Szoktam példaként hozni az anyós és meny helyzetét. Anyós látogatóba megy a fiatalokhoz, még nem látszik rajta a demencia, de már csökkent az ízlelése és szagérzékelése. Ez sérül a korral is, a demneciával hatványozódik. A menye szívét-lelkét beletéve megfőzi a finom ebédet, és azt mondja az anyós, ennek se íze, se bűze. Nem bántani akarja, számára az étel tényleg íztelen, és a demencia miatt nincs meg benne az a kontroll, hogy megválogassa szavait: ő kimondja a valóságot. A menye tudja, ez nem igaz, az anyós érzi, így van, és mihelyt hazament, a meny elmondja a férjének: anyád többet ide ne jöjjön.
Sok ilyen apró dologból lesznek a nagy nehézségek: nem látják tisztán a színeket, nemcsak a demensek, a korral jár a szemromlás. Műtét után egy néni elmondta: most értette meg, lánya, amikor hazamegy, evés előtt, miért mossa át alaposan az evőeszközöket. Hányszor fájt neki, hogy a lánya mocskosnak tartja őt. Szemműtét után meglátta.
Két valóság közt nehéz az igazságtétel

Nehéz a demencia egyre sűrűbb szövetében választ találni a gondozásra szoruló szülő gyermekének, hogy mit tegyen: ha felmenőjét idős­otthonba teszi, a lelkiismeret-furdalás uralkodik el rajta, ha ő ápolja, vele együtt hanyatlik, elveszítve kapcsolatát akár saját családjával is. Horváth-Kovács Ildikó nem akar igaz­ságot szolgáltatni, csak mér­legeléséből von le következtetéseket.
– A szakember jobban tudja, hogyan kell az idős mellett lenni, hogy ő embernek érezze magát. Ha családban marad, bármennyire is szeretjük, nem kell éreztessük, ő úgyis megérzi, hogy baj van vele, hogy teher. Ebből a szempontból jobb az idősek otthona. Mérlegelni kell, fájdalmas a döntés. Viszont szerintem a demens betegeknek nem kell azt mondani, hogy te mostantól az öregotthonban fogsz élni. Rövid a memóriájuk, időérzékük nincs, ha nem stresszeljük azzal, hogy téged ide bezártak, hanem azt mondjuk, amíg jobban leszel, addig itt maradsz, azt jobban viseli. Nem tudjuk megóvni a leépüléstől, nem tudjuk hosszabbítani az életét, csak azt tudjuk megtenni, hogy ha szemünkbe néz, lássa, azon vagyunk, hogy amíg ő él, ember maradjon.