Szemelgetek a Maszol portál 2025. május 27-én megjelent cikkéből: „A romániai felnőttek közel 40 százaléka funkcionális analfabéta vagy annak kockázati zónájában helyezkedik el – derült ki egy felmérésből, amit a Tanügyminisztérium 2023-ban készíttetett, de az eredményeket csak most hozták nyilvánosságra… A felmérés szerint mindössze a romániai felnőttek 62,9 százaléka éri el azt a szintet, amelyet a mindennapi életben megfelelőnek tartanak… Fiatalok esetében sem rózsás a helyzet, hiszen közel 30 százalékuk funkcionális analfabéta vagy annak kockázati zónájában található.” A hír gondolkodásra méltó, ám hírértéke megbicsaklik azon a ponton, ha az olvasók nem értik, mi fán terem a funkcionális analfabéta. Az analfabétát ismerjük: nem tud írni, olvasni. A funkcionális analfabetizmus megnevezése először az 1970-es években tűnt fel. Olyan állapot, amelynek írás-olvasás szintje annyira alacsony, hogy egyre kevésbé teszi lehetővé az új tudások megszerzését és megértését. A gyerekek az általános iskolában elsajátítják ugyan az írás, olvasás és számolás alapjait, de ez elhalványul, ha jóformán egyáltalán nem használják a mindennapokban. Megdöbbentő adat lehet, hogy például még a középiskolás fiatalok körében is sokaknak már egy egyszerű adatlap kitöltése vagy önéletrajz megírása is komoly kihívás.

Hans Magnus Enzensberger német publicista 1985-ben másodlagos analfabetizmusról beszél, írásának címe – Dicsértessék az analfabéta – talán iróniáról árulkodik, de komolyságához nem fér kétség. „Az analfabéták találták fel az irodalmat – mondja. – Az irodalom elemi formái, a mítosztól a gyermekrímekig, a mesétől a dalig, az imától a találós kérdésekig, mind régebbiek, mint az írás. Szájhagyomány nélkül nem lenne semmiféle költészet, analfabéták nélkül nem lennének könyvek ... »Miért kell a romlott emberi faj számára nemes módon írni és műveket kinyomtatni – kérdi Johann Georg Heizmann Goethe korában –, midőn emez örökké csak vigadni óhajt, azt kívánja, hogy folyton csak hízelegjenek neki és elámítsák?« Ha bármelyikünk odafigyel az ünnepnapi kultúrpolitikai szónoklatokra és a kerekasztal-vitákra, az a benyomása keletkezhet, hogy kétszáz éve semmi új érv nem jutott eszünkbe... Az írástudatlanság, amelyet kifüstöltünk, visszatért, mégpedig olyan alakzatban, amelyen már semmiféle tiszteletre méltó vonást sem fedezhetünk fel. Jó közérzetéhez még az is hozzájárul, hogy sejtelme sincs arról, hogy ő másodlagos analfabéta. Úgy érzi, jól informált, a használati utasításokat, piktogramokat és csekkeket megérti és kezelni tudja... A másodlagos analfabéta ideális médiuma a televízió... Az igényt, hogy a műveltség általánosan kötelező norma, amely oly sokáig érvényben volt, de sohasem érvényesült, nyugodtan elfelejthetjük. Az uralkodó rétegek, többségükben másodlagos analfabéták, érdektelenek e norma iránt. Ebből az következik, hogy a kultúrának nem kell többé semmiféle uralkodói érdeket szolgálnia, de már nem is képes erre. Az ilyen kultúra a saját erőire van utalva, s minél előbb belátja ezt, annál jobb.”

Művelődéstörténészek állítják, hogy az ókorban a legírástudóbb nép a föníciai volt, közöttük gyakorlatilag nem léteztek analfabéták. Na és?! Bolondság! Milyen hasznát vették az írás-olvasásnak a széles néptömegek: nem voltak használati utasítások a hajsamponon, írásbeli felszólítások lomtalanításra, regények a szabad idő és unalom elütésére?! Ma az írástudó társadalomban az analfabetizmus súlyos fogyatékosság a mindennapokban: el kell olvasni az autóbusz menetrendjét, használati utasításokat, az üzlet nyitvatartási idejét, mindenféle eligazítást utcán, üzletben, hivatalban – az egyetemes piktogramok azért sokat segítenek –, alá kell írni hivatalos okmányokat stb. Na és a könyv? Számukra a könyv nem jelent semmit, tárgyként is haszontalan, nemhogy tartalomként.

Az írástudatlanság felszámolása még igencsak messze van attól, amit műveltségnek nevezünk. Johan Huizinga művelődéstörténész 1935-ben arról beszélt, hogy a barbárság együtt járhat magas technikai tökéletességgel. „Őrület és tévfogalmak burjánoznak mindenütt. Úgy látszik, hogy az emberek soha még szónak vagy jelszónak nem voltak annyira rabszolgái, mint ma. S e szavakkal egymást ölik. Gyilkos szavak a szó legszorosabb értelmében. A világ telítve van gyűlölettel és félreértéssel. A kor nagy istenei: Mechanizmus és Organizáció [Mesterséges Intelligencia?] megteremtették az együttműködésnek és az erőnek a koncentrációját, a közös megértésnek lehetőségét. Egyidejűleg azonban magukkal hozták a szellem lebilincselését. Az embert az egyeditől a tömegeshez utalták. Még mielőtt azonban benne a jót észrevették vagy megértették volna, félrevezetett belátásukban csupán mindazt a gonoszat tudták megvalósítani, melyet minden kollektivizmus magában rejt: a legszemélyibb mélységek tagadását, a szellem rab­szolgaságát.”

Szavai világítótoronyként magasodnak fölénk azóta is, de a világítótorony csak azoknak mutat irányt, akik el akarnak jutni valahová. Aki nem megy sehová, annak saját sötét éjszakájában elég egy „saját” holdacska.