A sci-fi, azaz a tudományos fantasztikus irodalom sokunk kedvenc olvasmánya. Sci-fi épülhet az író vakmerő elképzeléseire, amikor merész állításokat fogalmaz meg az ismert világ alapjain sarjadó, de csak általa megálmodott új világról. Ez lehet jobb, emberségesebb, mint a jelenlegi, vagy éppen sokkal rosszabb, embertelen zsarnokság, fizikai, mentális vagy lelki rabszolgaság stb. A hihetőség megteremtése, a fantáziával kevert tudományos adatok és áltudományos meggyőződések felhasználása alapfeltételei a műfajnak. Régi irodalmi emlékekből gondoljunk Nemo kapitányra, Jules Verne 1869-ben megjelent halhatatlan regényhősére és az ő tengeralattjárójára. Verne talán tudott valóságos „elődjéről”, és csak tovább tökéletesítette a már kísérleti utat is megjárt, víz alatti építményt. Bushnell amerikai feltaláló 1775-ben építette meg három méter hosszú, majdnem két méter magas és szinte egy méter széles kabinját, amely fából készült, világítását felül üveglap, alább sötétben foszforeszkáló gomba biztosította. Emberi izomerővel lehetett irányítani, a merülését pedállal működésbe hozó szivattyú szabályozta, haladása evezőkkel történt. Nemo kapitány már tudatosan használta az elektromosság erejét, amit ismertek ugyan a természetből, de az ő korában inkább csak kísérleteztek vele. A regény a fejlődés javát szolgáló pozitív utópia.

Az utópia utalhat jó vagy rossz jövőképre, sehol-helynek is nevezik. Aldous Huxley angol író Szép új világ című, 1931-ben írt regénye negatív utópia, azaz disztópia. Ezek ijesztő jóslatok, amiért némelyiket akár tiltólistára is teszik. A Szép új világról sokan úgy vélték, hogy veszélyes az emberek nyugalmára nézvést, mert a magas fokú gépesítés segítségével megvalósult, futószalagon gyártott tökéletes egészségből és össznépi boldogságból az következik, hogy az eszményien boldog egyénnek nincs szüksége sem vallásra, sem művészetekre. A gépeknek köszönhetően a munka pótcselekvéssé, kedvteléssé válik, hogy nagy néha kitöltse az unalmas holtidőt, ha már a szómának nevezett boldogító kábítószer sem használ. Ámde az emberi érzelmek mélységét-magasságát hordozó vallás és művészetek nélkül csonkabonka még a legboldogabbnak hitt emberi társadalom is, vallja Huxley. Utópiáját olyannyira komolyan vették – „a szerző a negatív tevékenységeket helyezi a középpontba, és gúnyolódik a munka tagadhatatlan emberi és társadalmilag is fontos szerepével” –, hogy veszélyesnek ítélték és évtizedek múlva is próbálkoztak a betiltásával.

A sci-fi történetek hihetőségét gazdagítja, amikor a sehol-helyek és távoli idők jövőképe helyett a cselekmény valóságos földrajzi helyeken, jelen időben zajlik. Ezek történelmi jelentőségű városok, régi templomok, amelyeknek jól dokumentált valós történetébe is elmerülhetünk, miközben a regényhősök titokzatos, gyakran középkori vagy még régebbi szimbólumok, összeesküvés-elméletek megfejtésére törekednek, a szerzői szándék szerint a kaland, a bűntény megoldása tovább színesíti a műfajt. Ennek legjobbjai közé tartozik a kortárs világirodalomban Dan Brown 2003-ban megjelent A Da Vinci-kód című regénye, amelyet rövidesen negyvennégy nyelvre fordítottak le. A könyv központi felvetése, hogy Jézus házasságot kötött Mária Magdolnával, gyermekük született, de a katolikus egyház ezt kétezer éve tartó összeesküvéssel titkolja. 2006 májusában bemutatták a könyvből készült filmet is. Hatalmas felháborodást váltott ki egyházi körökből és keresztény csoportokból, világszerte bojkottok és tüntetések indultak ellene, több országban be is tiltották a vetítését. A tiltásnál jobb, reálisabb megoldásként sok szervezet azt kérte, hogy a film bevezetőjeként mondják el: bár sokan komolyan veszik és tényként kezelik a kitalált állításokat, a történet nem több egy magával ragadó mesénél. A vallási tiltakozások és a botrányok ellenére – vagy éppen ezért – a film világsiker lett. A turizmus is felismerte, hogy hasznot húzhat a hercehurca bolondságából, szervezett kirándulásokat kínált a regény helyszíneire. Turisták hada lepte el például a skóciai Rosslyn-kápolnát, annyira, hogy a műemlék védelmében korlátozni kellett a látogatását, ami persze így reklámba fordult, és még több rajongó keresi föl.

Szétszálazni, hogy mi az igazság és mi a fikció egy adott művészeti alkotásban?! Szórakoztatóbb elfogadni és befogadni egyszeri, egyéni öntörvényű „valóságként” – amit az alkotó zár a műfaj határai közé. Elsősorban azok érdeklődését köti le, akik nem restellik szabadon engedni a képzeletüket ahhoz, hogy mások – az írók – képzeletét befogadják.