Általános tartósított bolondság az egyéni emlékezet. Igaz, vagy csak annak hisszük, ki tudná eldönteni! Eszembe jutnak saját iskolai emlékeim, köztük a „kötelező” tanárpéldaképek. Sok kiábrándító mozzanat, másnak talán elfelejthető apróság. A tanárok amúgy kedves emberek voltak, a kiábrándító az volt, amit esetenként mondtak, hosszú évek múltak el, amíg félig-meddig megértettem őket.
Az általános iskolában történt, amikor a tanévkezdés napjainak egyikén a történelmet oktató tanárunk így kezdte az órát: „Jegyezzétek meg! Tavaly még úgy tanultátok, hogy 1944. augusztus 23-án hazánkat a szovjet hadsereg szabadította fel, idéntől azt kell mondani, hogy a román hadsereg.” Ez volt első kiábrándító találkozásom a történelmi igazság hajlíthatóságával. A kiábrándító szót akkor még nem ismertem, de a kételkedést a felnőttek szavaiban és a vele járó mentális nyugtalanságot magamban annál inkább.

Kedvem lett volna hangosan is feltenni a miért kérdést, de persze nem volt hozzá bátorságom. Pedig sokszor voltak kérdéseim órákon, amelyekre gyakran és bosszúsan azt válaszolták, hogy ne okoskodjak, ne üssem az orrom a felnőttek döntéseibe, hiszen azoknak jó okaik vannak, én csak tanuljak stb. Úgyhogy kitaláltam, azzal vezetem fel a kíváncsiskodásomat, hogy olvastam, hallottam valahol, így már nem én voltam az okoskodó, hanem csak amolyan közvetítő egy ismeretlen személy felől. Amikor az olvasmányaimban felhasználható ilyesfélére bukkantam, azt gondosan feljegyeztem „a fejemben”, és alkalomadtán előhúztam megjelölve a „forrásmunkát” is. Picike titkos sikerélményeim voltak ezek, az érzésre jól emlékszem, de a kérdések és a válaszok már elenyésztek az időben, szerencsére, mert biztosan botorságok voltak.

A középiskolai magyarórai kötelező fogalmazványok füzete elkallódott. Kár érte, mert elolvashatnám most az írói zsengéimet. Egyik alkalommal a hősökről kellett írni. Sajnos a szövegemre egyáltalán nem emlékszem, csak a nagy piros foltokat látom magam előtt. Azt a címet adtam, hogy Hősök és vitézek. A vitézek helyén nagy piros folt, az „és” társtalanul lebegett. A tanárnő piros tintával mindenütt gondosan kisatírozta a vitéz szót. Magyarázata szerint annak a szónak „rossz” a jelentése, és a szocializmus építése előtti időkre utal. Nagyon megijedtem: ezek után talán meg is buktatnak rajongva szeretett tantárgyamból, a magyar irodalomból és helyesírásból. Azon kívül, hogy ma is élénken él az emlékezetemben, semmi sem történt. Na de: hogyan fogalmazhatnék ezután szorongás nélkül, ha véletlenül csupa „rossz szavak” jutnak eszembe?! És melyek azok? Végül is ez volt életem első találkozása a cenzúrával. Mai eszemmel úgy sejtem, a tanárnő esetleg a Vitézi Rendre gondolt, vagy vitéz Horthy Miklósra – nem tudhatom. Furcsa az egész, hiszen tananyagként is jól ismert a régi magyar irodalomból Balassi Bálint 1589-ben írt Egy katonaének című verse: „Vitézek, mi lehet ez széles föld felett szebb dolog az végeknél, holott kikeletkor sok szép madár szól…” És tudomásom szerint ez a vers soha nem volt betiltva. A vitéz itt „jó” szónak számít. Ki a fene érti a tanári buzgóságot! Mint ahogyan a talpnyaló, elfogult, hazug cenzúrát sem lehet felfogni a tisztesség és a szabad alkotási kedv szemszögéből.

Mindennek ellenére vagy éppen ezért szellemi életvitelem központja azóta is az írás és olvasás… Benedek Marcell irodalomtörténész (aki Elek apó, a nagy mesemondó fia) így ír Az értő olvasó című kisesszéjében Az olvasás művészete című könyvében: „Nem mindenki tud olvasni, aki az ábécét megtanulta. Sőt az sem tud olvasni, aki a középiskolában szorgalmasan megtanulta a stílus kellékeit, a műfajok elméletét és az irodalomtörténetet… Az olvasás igenis művészet, végső fokán közel járna az írás művészetéhez, de éppoly kevéssé művész mindenki, aki olvas, mint ahogy a tintafogyasztók sem mind íróművészek. Az olvasás művésze az, akiben a megformálás adományán kívül minden megvan, ami az írót íróvá teszi.”
Némi iróniával ugyan, de el kell ismernem a réges-régi közhelyet, hogy az iskola az életre nevel. Talán azért is maradtak olyan élethűek a saját történeteim, mert életpályámon aztán számtalanszor találkoztam hasonlókkal. Az iskola viszont nem tanított meg arra, hogyan kell/lehet megküzdeni velük. Ám biztosan megtanított néhány tudomány ábécéjére, ami lehetőséget teremtett arra, hogy értelmet és örömet találjak az örökbecsű tanulásban, az írásban és az olvasásban.