– Milyen fogadtatásban részesültek az eddig megjelent, 1956-os történésekkel kapcsolatos kiad­ványai?

– Az első kötetnek, a magyar forradalom 50. év­fordulójára 2006-ban megjelent Politikai elítéltek életrajzi adattárának a fogadtatását csak részben tudom lemérni. Ugyanis sokan kerestek meg a megjelenés után, olyanok, akik kimaradtak be­lőle, vagy akik kiegészítő adatokkal szolgáltak. Emlegetik, hivatkoznak rá, végeredményben alapmű, de különleges kritikára nem emlékszem. Az ’56 témájához kapcsolódó tanulmányaimból a budapesti Nap Kiadó kérésére összeállított tanulmánykötetemnek [1956 Erdélyben és ami utána következett, 2016 – szerk. megj.] megvolt a visszhangja, jó könyvbemutatókat és beszélgetéseket tartottunk, és azóta is többszörösen visszaköszön, sokan keresik. Az adattárral kapcsolatban viszont megjegyezném, hogy az olyan időpontban készült, amikor az állam­biztonsági levéltárak még nem voltak eléggé hozzáférhetők. Első körben a Politikai Elítéltek Szövetségének megyei szervezeteinél már ren­delkezésünkre álltak a tagnévsorok, ahol pedig az itt megtalálható adatok hiányosak voltak, megpróbálhattuk Bukarestből, a Securitate le­véltárából az eredeti per­iratokat megtalálni. Itt viszont az a nehézség is adódott, hogy Bukarestben csak két munkatársunk volt, ők pedig egyéb feladataik mellett vállalták a besegítést. Részben tehát ez a forrás is pótlásra szorulna. Sokan a kötetünk megjelenése után jelentkeztek és küldték el az adataikat. Második, bővített kiadás azonban nem készült. És ezt annál is inkább sajnálom, mert az anyaggyűjtés folyamán közel ezer levél és részleges adatanyag érkezett be, főképp olyanok, amelyek az 1956 előtti és az 1964 utáni esetekre vonatkoznak. Én ezeket akkor azért gyűjtöttem össze, mert szerettem volna egy teljesebb életrajzi adattárat összeállítani, de ez a munka egyéb teendőim miatt elmaradt. Az anyag az Erdélyi Múzeum-Egyesület levéltári gyűjteményében van. Ha tehát valaki rászánná magát arra, hogy az egykori életrajzi adattárat kiegészítse, az mindenképpen hasznos lenne.

– Hogyan látja, mennyire teljes a romániai 1956-os történések feldolgozása?

– Szakmai szempontból úgy érzem, hogy a helyére kerültek a dolgok. Ami viszont hiányzik – és talán sosem fejezhető be –, az a Gagyi Balla István kolozsvári történelemtanár által a kilencvenes években elkezdett munka. Ő vál­lalta ugyanis, hogy felkeresi az egykori elítélt ötvenhatosokat, és életútinterjúkat készít velük. Összesen negyven terjedelmes interjú készült el, amelyeknek a leirata is megvan. Ebből a Magyarok Világszövetsége kiadásában készített egy CD-t, anyagának valamelyes feldolgozását, de ez messze van a teljességtől. Ezt az anyagot – amely szintén az Erdélyi Múzeum-Egyesület levéltárában van letéve – végignézve és az azóta megjelent visszaemlékezéseket és börtönfeljegyzéseket is felhasználva, úgy gondolom, érdemes lenne összeállítani egy interjúkötetet, amely a laikus olvasót is közelebb hozza az erdélyi ötvenhathoz, kezdve az előzményekkel, felelevenítve a letartóztatásokat, a kihallgatásokat, a kolóniákon való életet, a börtönökben eltöltött éveket, majd a szabadulást. És persze a szabadulás utáni életet. Mert nem mindegy az, hogy mi történt velünk a szabadulás vagy az 1964-es amnesztia után. Hogy sokak számára az újrakezdést a széthullott család nehezítette meg, hogy legtöbben rendkívül nehezen tudtak visszailleszkedni a társadalomba a priuszuk miatt: nem szerezhettek olyan diplomát, amilyent szerettek volna – vagy ha meg is szereztek valamiféle szakképesítést, sokszor a főnökeik használták ki az ő megbélyegzettségüket, és olyan helyzeteket teremtettek, amelyek felértek egy büntetéssel. Nagyon sok szempont szerint lehetne egy ilyen kötetet összeállítani, és remélem, hogy valaki majd megcsinálja, mert ez nagyon fontos korszak, és a történelemtudomány is egyre nagyobb szerepet tulajdonít a személyes visszaemlékezéseknek. Arról nem is beszélve, hogy ez a beszélgető műfaj ma mennyire népszerű. Most viszont az is probléma, hogy közben digitális világba léptünk át, és a mai fiatalságon – már az érdeklődő tizenhat éven felülieken – azt látom, hogy ami nincs fent a világhálón, az az ő számukra nem is létezik. Ahogyan mi rávetettük magunkat a könyvre és fiatal korunkban agyonolvastuk magunkat, az ma már elképzelhetetlen, ma a tablettel meg telefonnal történik ugyanez. Nem tudom, hogy mennyire maradandó élmény így olvasni. Pedig nagyon fon­tos lenne, hogy 1956 is beépüljön a most felnövő nemzedék múlt-tudatába.  

– Hogyan változott a börtönviseltek megítélése az idők folyamán? 

– Nyilvánvaló, hogy 1989 után pozitív változás történt. A börtönviselt személy addig megbélyegzett vagy megtűrt volt, anélkül, hogy tudták volna róla, miért volt elítélve. A hivatalos viszonyulásról nem is beszélve. Legfeljebb a család és a közvetlen környezet tudta, hogy az elítéltek nem bankot raboltak. 1990 után nagyjából helyükre kerültek a dolgok, változott a megítélés, a hivatalosságok és a társadalom részéről egyaránt. Nemcsak erkölcsileg és jogilag, hanem anyagilag is rehabilitálták az egykori elítélteket.

– De meg lehet fizetni azt a hét, nyolc, tíz évet, amit fogságban töltöttek? 

– Sokakban felmerül ez a kérdés, mert a dolognak nem csak anyagi és jogi oldala van. Annak idején, az egyik kolónián egy vasárnap délután, kötetlen beszélgetésen valamelyikünk bedobta a kérdést, hogy ha már mindenképp ülni kell, mikor jobb: fiatalon, középkorúan vagy öregen. Mindenféle korosztály volt ott: fiatalok, középkorúak, de idősek is. És persze mindenki védte a maga igazát, a fiatal azzal érvelt, hogy neki tönkreteszik az egész jövendő életét, a középkorú azzal, hogy bár korábban vitte valamire, a börtön után mindent újra kell kezdenie, az öreg pedig, hogy tönkretették az öregségét. Én, magamról beszélve, azt mondhatom, hogy számomra nagy élettapasztalat volt az a hét év. Egyrészt, mert én naiv szamárként mentem börtönbe, és csak keserves tapasztalatok árán fogtam fel, hogy a kihallgatáskor az asztal két oldalán nem egyenlő vitapartnerek ülnek, hogy az én „meggyőző érveim” a magyar forradalom mibenlétéről mind megannyi vádponttá alakulnak a vádiratot megszövegező ügyész számára. A másik dolog az én félbemaradt és csak a hetvenes évek elején tető alá hozott doktori disszertációmmal kapcsolatos. A témám Tolnai Lajos, egy, a 19. század második felében

Marosvásárhelyen is élt prózaíró volt, aki az akkori irodalomtörténet-írásban mint az úri Magyarország kiemelkedő kritikusa sze­repelt. Mire azonban hazakerültem, a magyar irodalomtudományban alapvető szemléletváltás történt: a szocreál követelmény már a múlté volt, az irodalomtól már nem azt várták el, hogy tükrözze az osztályharcot, hogy járuljon hozzá az „új ember” kineveléséhez, az olvasóközönség átneveléséhez, hanem hogy legyen irodalom, a szó igazi értelmében. Az, hogy a dolgozatomnak, amely 1974-ben nyomtatásban is megjelent, pozitív kritikai fogadtatásban volt része, a hét esztendő alatt végbement szemléleti változások hasznosításának eredménye volt. Végül nyereségnek érzem azt is, hogy – bár vegyes lakosságú faluban születtem, és románul már gyermekkoromban fo­lyé­konyan beszéltem – ro­mántudásomat igazán a hét év alatt mélyítettem el, hiszen a legkülönbözőbb tájegységeknek a román elítéltjeivel volt alkalmam együtt lenni s a nyelv árnyalataiba is beleérezni. A sza­badulásom utáni fordításaim [Ștefan Bănulescu, Ioan Slavici, Titu Maiorescu], a román–magyar irodalom-összehasonlítás témakörében közölt tanulmányaim és néhány, szerkesztőként a kezembe került könyv talán tanúsítja ennek hasznát.

– Érdekes, hogy a pozitívumokat emeli ki, és nem a szörnyűségeket.

– Ezen én sokat gondolkodtam. Persze a súlyos dolgokra is emlékszem, de érzelmileg már nem érintenek meg. Nemcsak most, hanem már akkor sem érintettek meg, amikor erről már beszélni lehetett. Megmaradtak a pozitív élmények: egy-egy gyönyörű napfelkelte, amit munkába menet láttunk, baráti, kedves gesztusok és jó beszélgetések. Hogy konkrét példát is említsek: a kislányom ötéves volt, amikor engem elvittek. Amikor kikerültünk a Brăila melletti Salcia nevű településre, épp gátépítési munka folyt. A gát túlsó oldalán, ahova nekünk a földet kellett feltalicskázni, volt egy falusi ház, és bennem maradt az emléke annak, hogy milyen öröm volt látni annál a háznál egy kislányt, aki egyidős lehetett a lányommal. Mindig felidézte a családomat. Nem a fájdalmas, hanem az örömteli élmény maradt meg belőle. Nyilván akkor fájdalmas volt, de nem az maradt meg bennem. Én ezt úgy magyarázom, hogy az ember azzal védekezik a lelkében, hogy tudattalanul kilöki a memóriájából azt, ami nehezen elviselhetővé tesz egy helyzetet. De elevenítsek fel egy másik történetet – ez is Salciához kapcsolódik. Ezen a kolónián volt a körzet kórháza, orvosi rendelője, s abban dolgozott egy temesvári rabtársunk, Romițan doktor. Naponta, amikor hazakerültünk a munkából, nála jelentkeztünk Páskándi Gézával, s megkaptuk tőle a napi Polivitamin tablettát. Utána pedig egy kézmozdulattal a vizsgálati asztalt eltakaró lepedőre mutatott: „Iulius, treci după perdea!” És ott várt egy csajka étel, amit ő, mint „belső munkás”, a konyháról szerzett az egy ártatlan tabletta mellé. És nemcsak mi voltunk a „betegjei”, hanem a bukaresti és iaşi-i ötvenhatért elítélt román diákok, köztük a később híres íróvá lett Alexandru Ivasiuc és Alexandru Zub történész. És még egy harmadik történet: 1960 késő őszén, az ostrovi kolónián én is megkaptam a hastífuszt. Amikor a diagnózis biztos volt, bevittek a konstancai járványkórházba, ahol Bacalbașa doktornő és asszisztensei kezébe kerültünk. Hát azt a gon­doskodást, azt a szeretetet, amellyel körülvettek, nem lehet elmondani. Hordták nekünk kintről az összes ehető (és akkoriban kapható) finomságot. Szobatársamnak, Páll Lajosnak pedig plasztilint, mert egy alkalommal kiderült, hogy még gyerekkorában a korondi szülői házban, az apja mellett megtanult medvét, bivalyt meg mindenféle más állatot mintázni. S most ezeket sorozatban gyártotta a kedves nővéreknek. Hát az ilyen helyzetek emléke segített át a börtön- vagy kolóniaélet nehéz pillanatain, helyzetein.

– Ön hogyan élte meg akkor, fiatalon a sza­bad­ságvesztést?
 
– Életkor szempontjából persze én is fiatal voltam, de már akkor hatéves házasként volt egy ötéves kislányom, és a feleségemet a várandósság harmadik hónapjában kellett otthagynom. Ahhoz tehát, amit a kihallgatások és a cellaélet mindennapjaiban el kellett viselnem, a családért való aggodalom is hoz­záadódott. Aztán amikor a Varróék tárgyalása után – amelynek befejeztével a feleségemmel is válthattam néhány szót –, Szamosújváron egy szobába kerültem velük, részletesen beszámoltak feleségemről, fiam születéséről és arról, hogy Édesapámék 1958 végén felkerültek Kolozsvárra. Van tehát szerető és gondviselő támaszuk. Nekem tehát „nem volt más dolgom”, mint a napokat egyenként lemorzsolni. Ami persze már könnyebb – vagy inkább másképpen volt nehéz, amikor kivittek munkára, előbb a Duna-deltába, onnan a brăilai Nagyszigetre, majd Szamosújvárra visszakerülve, a bör­tönhöz tartozó bútorgyárba. A börtön nyilván megviseli az embert. De van egy egyértelmű alaphelyzet: a börtönajtó, amely rab­tartóinktól elválaszt. És azon belül közös a sorsunk. És sok minden függ attól, hogy ezt a közös sorsot megkönnyítjük vagy megnehezítjük egymás számára.

– Milyen volt visszailleszkedni, miután ki­engedték?

– Az óriási nyereség az volt, hogy visszakaptam a családomat. A feleségem a megszületett és akkor már ötéves fiammal várt otthon, kis családom mellett ott álltak időközben Kolozsvárra került Édesapámék, valamint Édesanyám Kolozsvárt élő testvérének családja, akik felbecsülhetetlen segítséget jelentettek számára a kisebb-nagyobb napi gondok megoldásában. Így aztán én minden gond nélkül visszazökkenhettem a családi életbe. Sajnos, a barátaim között volt, akinek a családi élete tönkrement, a felesége önvédelemből elvált, aztán nemcsak hogy férjhez ment máshoz, de a gyerekeit is elvadította hazatérő apjuktól. Én kétszeresen hálás lehettem a feleségemnek mindazért, amit hazakerülésem után szeretetben tőle kaptam. A min­dennapi élet nem indult egyszerűen: semmiféle értelmiségi állásba akkor nem tudtam bejutni, arról pedig szó sem lehetett, hogy az akkor már egyesült Babeş–Bolyai-egyetemre visszamehessek. A szomszédunk egyik barátja vetette fel, hogy ő be tudna szerelni engem a városgazdálkodási vál­lalathoz [az IOGCC-hez] segédmunkásnak. A víz­vezeték-szerelőkhöz kerültem, de azt mondta ez az illető, hogy ne búsuljak, leteszek majd egy szakvizsgát, lesz belőlem szakmunkás, aztán leteszek egy másik szakvizsgát, lesz belőlem mester, és így lehet lépegetni felfelé – nincs veszve semmi, csak el kell kezdeni. Na, hát én egy éven át vízvezeték-szerelő se­géd­munkás voltam, és ha egyvalami zavart, az az volt, hogy a mesterem mindenáron meg akart különböztetni engem a másik két segédmunkástól, akikkel együtt dolgoztunk, akikkel emeltük a csöveket, ástuk az árkot a vezetékeknek és törtük a betont. Engem főképp az zavart, hogy mesterem nem akarta engedni, hogy együtt toljam az úton a targoncát, amellyel reggelenként a központból a szerszámokat és a szükséges vízvezeték-alkatrészeket elszállítottuk. De aztán sikerült mesteremet erről a megkülönböztetésről leszoktatni. Jó emlékekkel gondolok vissza erre az esztendőre. Közben mindjárt, ahogy hazakerültem, meg­kerestek az Utunktól és a Korunktól, az Irodalmi és az Ifjúsági kiadótól. Persze az első időben olyan feladatokat kaptam, amelyekhez nem kellett aláírás – apró könyv- és cikk-tanulmány ismertetőket, fordításokat –, a kiadóktól pedig korrektúrát, ro­mán fordítások szöveg-összehasonlítását. A ho­no­ráriumot pedig valaki felvette, a pénzt pedig ideadta. Egy év múlva aztán az Utunk elintézte, hogy egy, az Alecsandri-évfordulóra kért cikkemet a nevem kezdőbetűivel (D. Gy.) közölhették, később pedig a teljes nevemet is engedélyezték kiírni. Ma már tudom, hogy ez mekkora ceremóniával járt, hogy központi határozat kellett arról, hogy kinek engedik meg a saját nevén publikálni. Mindenesetre 1965-től már szabadúszóként já­rulhattam hozzá a családfenntartási költségekhez. És mivel ezeket a honoráriumokat hivatalosan az Írószövetség Irodalmi Alapja fizette, így a bukaresti barátaim segítségével felvettek az Irodalmi Alapba [Fondul Literar al Scriitorilor – szerk. megj.], ami azt jelentette, hogy a társadalomba beilleszkedett mun­kás státuszába léptem. Innen kerültem aztán 1970-ben, amikor a Kriterion megalakult, a kiadóhoz, s 1992-ben innen mentem nyugdíjba. A Kriterionnál főképpen az irodalomtudománnyal érintkezésben lévő köteteket szerkesztettem, így a Romániai Magyar Írók sorozatot, de kaptam néha másfajta kéziratokat is, például Kallós Zoltán Balladák könyvének az első kiadását. Aztán nekem jutott a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon első két kötetének kiadói szerkesztése is, és a harmadiktól kezdve, már „nyugdíjas”-ként, a teljes lexikon, amelyet reám testált Balogh Edgár. Ebből a további négy kötet – egy többnyire fiatal munkatársi gárda segítségével – az én szerkesztésemben készült el. Persze voltak, különösen 1989 előtt, vesződségek, nehéz esetek is. Huszonkét esztendőbe nagyon sok minden belefér. Ez viszont már komoly szakmunka volt, mindenféle szempontból: közösségszervezés, könyvek, sorozatok távlati megtervezése és így tovább. Ezt a munkát folyattam lényegében nyugdíjazás után is az 1992-ben megalakult Polis Könyvkiadónál, amelynek mai napig besegítek, mert ha van egy kézirat, amellyel elakadnak, akkor azt küldik hozzám. Lényegében könyvkiadó vagyok, a többi élettörténeti adalék.

– Korábbi interjúkban úgy fogalmazott, hogy a legtöbb munkája kívülről jött, felkérésre. Melyek voltak azok a témák, amelyeket saját indíttatásból dolgozott fel? Melyikre emlékszik vissza a legszívesebben? 

– Ez így volt, főleg szabadúszóként. Abban az időben, 1989-ig, a magyar lapok számára kö­telező volt a román irodalmi évfordulókról is megemlékezni. Én pedig szívesen csináltam ezt, mert értelmes, önálló munkát lehetett belefektetni. Egyrészt az összehasonlító irodalomtudománynak az osztályharcos időkben reáragasztott „burzsoá áltudomány” státusból akkor sikerült kiszabadulnia a román tudományosságba is, másrészt nekem az 1848-as forradalom irodalmi, történeti emlékei alapján az volt az álláspontom, ami Jókainak is: „Ha meg akarjuk szeretni egymást, akkor előbb meg kell ismernünk egymást.” Én is ehhez a megismeréshez igyekeztem hozzájárulni, és az ilyen típusú tanulmányaimban kerestem a román és magyar irodalmi kapcsolatoknak a beszédes eseteit: a kölcsönhatásokat, a személyes kapcsolatokat vagy akár a késői lereagálásokat. Össze is állt belőlük egy tanulmánykötet az 1970-es években [Találkozások, 1976 – szerk. megj.]. Én ma is fontosnak tartom, hogy ebben az országban, egymás mellett élve, egymásnak a kultúráját ismerjük, és úgy közeledjünk egymáshoz, hogy ennek érzelmi, de tényismerti alapja is legyen. 

Folytatjuk