A könyvnek már a címe és a borítója is kész könyvajánló. A Mindenki másképp gyá­szol olyan közhely, amely erős egye­di történeteket ígér, a kincugi technikával (arannyal, a sérüléseket nem elrejtve, hanem megmutatva) összeforrasztott eltört katona szobra pedig a regény központi kérdését jeleníti meg plasztikusan: mi történik az emberrel, ha túlélt egy háborút. Jászberényi válasza egyértelműen az, hogy a háborúból nincs visszatérés, mert sosem azok jönnek haza, akik elmentek. „Ukrajnában éppen egy egész nemzedék nyomorodik meg. Azoknak sem lesz részük normális életben, akik egyébként életben maradnak.”

Az orosz–ukrán háborúról na­ponta olvasunk, hallunk híreket, látunk plakátokat, a politika erősen használja a háború közelségét saját céljaira. Véleményünk is van róla, hiszen a közbeszéd arra kényszerít, hogy álláspontot válasszunk, hozzá­szóljunk. Jászberényi könyvét olvasva úgy érezzük, nem tudhatunk semmit ennek a háborúnak a mélységéről, mert a háború maga a létállapot, és egyszerűen csak annak van igazsága, aki átéli. És mintha ezt az igazságot nem videók vagy percről percre tudósítások, csakis a fikció, az irodalom tudná közvetíteni. A háborúnak zaja, fájdalma, íze, szaga van, és senki sem menekül a traumától: a katona, akinek a társait megölték, az újságíró, aki tudósított az ostromról, a szülők, akik elesett gyermeküket keresik, az orvosok, segítők, barátok, testvérek, gyerekek, sőt a haza, a hit, az erkölcs – mind odavesznek.
Jászberényi Sándor elsősorban újságíró, haditudósító, és talán ezért is igaz, hogy stílusában és té­májában teljesen elüt a kortárs ma­gyar irodalom fősodrától. A kiadó regényként határozza meg, de legalább annyira novellafüzér is a Mindenki másképp gyászol: a kerettörténet egy pszichiátrián játszódik, főhősünk, Ma­ros Dániel, a több frontot meg­járt haditudósító ide vonul be Kijev ostroma után. A pozícióját, ami a háború során jellemezte, így írja le: „Én vagyok az a csávó, aki végigfotózza, ahogyan elvérzel előtte, és közben arra gondol, hogy ennie kellene valamit. Nem azért, mert szociopata vagyok, vagy mert hidegen hagyna az emberi szenvedés, hanem mert tudom, hogy nem tudok segíteni.” Ő maga segítségre szorulva találkozik további traumatizált túlélőkkel, és itt érik azok az emlékbetörések, amelyek önállóan is erős történeteket adnak hozzá a könyvhöz. Vajon mi lesz a sorsa annak a katonának, akinek be­vetések előtt a halál fekete angyala jelenik meg? Milyen hatással lehet az indiánok hallucinogén főzete az orosz–ukrán háború okozta traumára? Hogyan találják meg hozzátartozóikat a családok a hullaházban? És minden távoli, kivételes történet mellett: mi tör­tént a szomszéd kutyájával?

A Kalot Olvasóklub öt városban, összesen tizenhárom csoportban működik. A klubtagok havonta találkoznak, és szakmai vezető irá­­nyításával megosztják egy-egy könyvhöz kötődő élményeiket. A klub működését Hargita Me­gye Tanácsa és a Communitas Ala­pít­vány támogatja.