Leginkább a szárazság miatt ke­rült terítékre a napokban Irán, főleg Teherán. Min­denfelé erről olvasok, meg hogy ivóvíz vásárlását latolgatják. Sőt, Teherán kiürítésének gondolata is felmerült, bár valószínű­leg erre nem kerül sor, ugyanis el­képzelhetetlen, hova költöztetnének 16 millió embert. Számomra, aki a tavasszal ott jár­tam, az is elég fura – bár tudom, hogy igaz, hisz láttuk sivatagos vidékeit –, hogy aszályos országként emlegetik, mert sokkal inkább a kertek, a fák, a virágok maradtak meg emlékezetemben. Mindenhol ott voltak körülöttünk. Ráadásul ne feledjük azt sem, hogy a perzsa kert fogalom. Persze elképzelhető, hogy épp azért vált azzá, illetve azért volt olyan fontos ezzel foglalkozni, mert a sivatagban alakították ki, és az életet adó oázist, a földi Paradicsomot, az élet és a halál harmonikus egységét jelképezte. Anahita, a víz istennője a perzsa hitvilágban mindenütt jelen van. A kertekben a víz az istennő élénkítő, erősítő, felemelő jelenlétét, magát az Édent szimbolizálja. A ki­fejezést a paloták kertjére vagy más szórakoztató, de mindenképp fallal körülvett, elzárt kertekre használják (azaz nem az öntözéses veteményesre vagy gyümölcsösre). 

A perzsa kertben – amelyet már az ókorban is terveztek – van (rendszerint hosszúkás vagy négyzet alakú) medence meg szökőkút, ami körül fák, sétányok, virágok teszik még hangulatosabbá az összképet. A vizet pedig sajátosan tervezett csatornákon vezetik oda. Az UNESCO 2011-ben kilenc perzsa kertet nyilvánított a világörökség részévé. Ezekből kettőt mi is meglátogattunk, a Fin kertet Kásánban és az Eram kertet Sirázban.
Az előbbi Irán legrégebbi fennmaradt kertje: 1590-ben fejezték be, és azóta is – kisebb-nagyobb elhanyagolási időszakok után – él és virágzik a szó szoros értelmében. A Fin kert két és fél hektáron terül el, és bástyákkal, tornyokkal ékesített kerítés határolja, mindegyikük egy medence vagy ta­vacska fölé épült és gazdagon díszített: jellegzetes mintákkal festett mennyezet, oszlopok és falak alkotják. A vizet a mellette emelkedő dombocskákon eredő bővizű patakok biztosítják, olyan nagy nyomással, hogy nincs szükség a szivattyúrendszerre, amit máshol már a régiek is alkalmaztak, ahhoz, hogy a vízellátás folytonos és megfelelő legyen. Rengeteg hatalmas fa és számtalan jól elrendezett bokor kapott benne helyet.
Számomra az igazi élmény Sirázban volt. Az Eram kert eredete a 12. századra nyúlik vissza, de jelenlegi formáját 1824-ben tervezték és építették meg, egyik központi épületét később újjáépítették. Ma a sirázi egyetem botanikus kertjének része. Nyitva áll a nagyközönség előtt, és talán épp ezért valahogy emberközelibbnek vagy Európa-közelibbnek tűnt nekem, bár a fentebb leírtak minden jellemzőjét megtartotta. Igaz, sokan sétáltak, pi­hentek, beszélgettek ott, és lehetett fagylaltot, harapnivalót vagy épp sálat vásárolni. Volt szabad időnk is egy kevés: magam is leültem egy kőasztal melletti kőpadra, és… örültem, hogy ott lehetek.
Esztétikailag legalább ekkora, ha nem nagyobb élményt nyújtott a Na­re­dzsesztán Ghavam Kertmúzeum. A kom­plexumot a 19. században építették. A központi épülete magában foglalja a perzsa művészetek jellemzőit: a stukkót, a hagyományos festészetet, a tükörművészetet, a téglamunkát, a kőfaragást és a fafaragást, a kert pedig minden színben pompázó virágokat meg rengeteg narancs- és pálmafát. És bár csak nemzeti örökségi helyszín, nagyon sokat jelentett.
Nem véletlen, hogy az Éden is kert.