Négy évtizedes pedagógusi munkássága alatt művészetkedvelő nemzedékek egész sorát bocsátotta útjára, és a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben találta meg szinte valamennyi technikában (olaj, akvarell, pasztell, akril) azt a konkrét és absztrakt határán mozgó látásmódját, amelynek segítségével önmagán átszűrve, erőteljes expresszionizmussal és fegyelmezett konstruktivizmussal festette meg Székelyföld domborzati és településszerkezeti jellegzetességeit. Festészete ugyanakkor figurális kompozíciókkal, portrékkal és monumentális munkákkal is gazdagodott.
Csíkszeredában a nevéhez fűződik a rendszeres képzőművészeti kiállítások elindítása, ebben nagy szerepet játszott a Romániai Képzőművészek Szövetsége megyei fiókjának élén betöltött szerepe. 1974-ben az újságíró Zöld Lajossal és festő-kortársával, Márton Árpáddal együtt megalapították a Szárhegyi Barátság Alkotótábort, amelyben három évtized alatt Erdély, Románia egyik legnagyobb állandó gyűjteményét hozták létre.

Gaál András 2003-ban gyermekeit követve a magyarországi Pannonhalmára költözött, és itt, valamint számos más magyarországi helységben szervezett művésztelepet, illetve az évek során számos európai és ázsiai ország alkotótáboraiban vett részt. Erdélyi jelenlétét sem adta fel, minden évben több hónapot töltött Marosfőn.
Sok évtizedes alkotói pályafutása során mintegy 1500 képet festett, amelyek a világ számos országában, köz- és magángyűjteményekben foglalnak helyet, ugyanakkor állandó kiállítást adományozott szülőfalujának, Gyergyóditrónak, amelynek díszpolgára. Az idők során számos kitüntetésben, díjban és elismerésben részesült, munkásságáról több könyv is megjelent. Igazi művészettörténeti személyiség, akinek egész élete, munkássága a képzőművészet és az alkotás szolgálatában telt el egészen 2021. augusztus 6-án bekövetkezett haláláig.

A napokban a 70. életévét betöltő Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész írta róla: „ A konkrét és absztrakt határán mozgó vízfestményei hol erőteljes expresszionizmusukkal, hol fegyelmezett konstruktivizmusukkal próbálták megragadni a Székelyföld domborzati és településszerkezeti jellegzetességeit. Olajfestményeinek sodró gesztusokkal alakított foltjai, meredek görbéjű vonalai, kontrasztokban tobzódó színei a művész dinamikus, életerővel telített markáns egyéniségének összetéveszthetetlen személyes lenyomatai. Képei mesterkéletlen őszinte üzeneteivel és megformálásában elemi erőket idéző megzabolázhatatlanságával egyfelől, de másfelől szintónusainak és ecsetkezelésének néhol sajátosan rafináltan alakított könnyedségével, valamint a szinte észrevétlenül be-belopott lazúrjainak érzékeny felhangjával Gaál András a székelyföldi táj és lélek képi koncentrátumát kínálja.”

2016-ban a Csíkszereda Polgármesteri Hivatala és a Csíkszereda Kiadóhivatal jóvoltából szerkesztésemben egy hosszas életútinterjút tartalmazó könyv jelent meg az akkor nyolcvanéves művészről. Abban így foglalta össze az életét: „Nagyjából 65 dolgos évet hagytam magam mögött, ezeket a szorgalom, az őszinteség és becsületesség jellemezte. Jártam a magam útját. Szeretem szülőföldemet, bennem él minden rezdülésével, kedvenc témáimat a természet adja, ez sohasem csapott be, biztosította a művészi szabadságomat. Szeretem az emberi arcokat, ezért festek portrékat, szeretem a zenét hallgatni, ez segít a szárnyalásban. Szeretem a családomat, boldog embernek mondhatom magam. A fiataloknak csak azt sugallom, hogy nagyon sokat dolgozzanak, legyenek őszinték, adják önmagukat. Ne feledjék tisztelni az elődöket és megbecsülni alkotásaikat. Az útkeresés minden kornak a sajátja, de jó volna végre megállapodni. Én hiszek abban, hogy a közízlés fogja ráerőszakolni a képzőművészetre, hogy rá- vagy visszatérjen egy esztétikailag és érzelmileg is elfogadhatóbb kifejezési módra.”
– Szeretnéd, ha egykor, mondjuk az együtt eltöltött századik születésnapod után, nevedet viselné egy utca, egy iskola, egy művésztelep? – kérdeztem akkor. – Nem, erre határozottan nem vágyom, eddig eszembe sem jutott – válaszolta.
Nekünk azonban eszünkbe juthat.