– A rendszerváltás utáni első teljes tanévben kezdte művészeti középiskolai tanulmányait, így az Önök nemzedéke az első, amely már az újnak hitt és remélt világban sajátította el a képzőművészet alapjait. Milyen előzményei vannak a képzőművészet iránti érdeklődésnek? Köze van hozzá a szépérzékkel megáldott nagyapának, Ferencz Salamon Imre építésznek?

– Ahogy szokták mondani: egy gyerek fejlődésében és későbbi életének alakulásában nagyon sok mindent meghatároz a családi háttér és neveltetés. Az én esetemben is így történtek ezek a folyamatok a korai gyerekkoromtól kezdve. Mi úgy nőttünk fel, hogy a lakásunkban festmények, grafikák lógtak a falakon. Édespámnak gondja volt arra is, hogy időnként gyarapítsa a kis otthoni gyűjteményt, több művésszel kapcsolatban volt, akiknek dolgozott is, és sokszor a munkájáért festménnyel fizetettek. Nem volt másként ez az apai nagyanyám házában sem, és az összes csíki rokonomnál ugyanezt láttam, tapasztaltam. Ez már adott egy alapbeágyazódást ebbe az irányba. Meghatározó tényező volt még akkor is, ha nem volt akkoriban tudatos, hogy később milyen irányba fogok orientálódni. Azt gondolom, a képzőművészet iránti érdeklődésem előzményei többtényezősek, de hiszem azt is, hogy a szépérzéket és a tehetséget az apai nagyapámtól és közvetlen módon édesapámtól örökölhettem. Gyerekként, amikor a nyarakat Csíkpálfalván töltöttem, és egy szelet lekváros kenyérrel kiültünk a szobor lépcsőjére, a többi gyereknek mindig elmondtam, hogy ezt a szobrot az én nagyapám csinálta egy másik bácsival együtt, akit Jézus­faragónak hívtak. De a családban a művészet más formában is jelen volt. Ferenczes István költő-író nagybátyám személye már gyerekkorunkban meghatározta az irodalomhoz való viszonyunkat, és édesapám kreatív munkáit is sokat nézegettem. A nyolcvanas években még együtt is készítettünk linómetszet üdvözleteket karácsonyra.

– Az iskolában kik voltak az Ön számára meghatározó tanáregyéniségek?

– Ezzel kapcsolatban mindenképp Márton Árpád nevét említeném meg. Ő volt az a tanáregyéniség, akitől az iskolában a legtöbb biztatást kaptam. Olyan szellemi útravalót, ami később egyértelműen meghatározta a művészeti téren történő pályaválasztásomat.

– Osztálytársainak zöme a művészpályát választotta, többen közülük alkotóként és művészpedagógusként egyaránt nevet szereztek maguknak, páran jelenleg tanárkollégái? Mi köti össze ennek a nemzedéknek a tagjait?

– Tizenkilencen végeztünk, és két ember kivételével mindannyian valamilyen felsőfokú művészeti tanulmányban részesültünk. A társaság fele nemcsak alkotóként, de művészpedagógusként is aktivál. Elég összetartó kis közösséggé alakultunk, ami nagymértékben a kezdeti mostoha körülményeknek is betudható volt. Az újonnan alakuló iskolának nem volt önálló épülete, így részben a Márton Áron Gimnázium és a Petőfi Sándor iskola fogadta be a művészetiseket. Mindkét helyen az alagsorban. Ez akarva-akaratlanul meghatározta az akkori tinédzserkori énünket, amely többünkben egyfajta underground szemléletet alakított ki. Ezért nem feltétlenül kedveltek bennünket. Tíz-tizenegyedikre meg is rostálták az osztályt, főleg szakmai szempontok mentén, így azok maradtunk, akiket tényleg érdekeltek a szakok és a művészetek. Ekkorra alakult ki bennünk egy erős művészetis szemléletmód. Ez az attitűd más diákoknak is tetszett, ezért egyre többen keresték a kapcsolódási pontokat velünk.

– Érettségi után következett két év szünet, majd a bukaresti képzőművészeti akadémiá­ra nyert felvételt. Mit adott Bukarest?

– Bukarestbe, mondhatni, véletlenszerűen kerültem. Két sikertelen kolozsvári felvételi után úgy gondoltam, hogy Bukarestben próbálok szerencsét. Nagy meglepetésemre ott felvettek. Abban az időben valamiért a szilikátművészet bűvöletében éltem, és akkor ez a szakirány csak ezen a két egyetemen létezett. Nagyon határozottan gondoltam, hogy én ezt akarom csinálni. Ezért hoztam meg azt a döntést, hogy gyenge romántudással, kapcsolati háló nélkül is ott, Bukarestben fogom az egyetemet elvégezni. A nyelvtanulást a maga környezetében hamar be lehetett hozni, az egyetem szakmailag sokat adott. Viszont a művészethez való viszonyulásomat és a művészettel kapcsolatos szemléletemet nem Bukarestben kaptam meg. Ennek kialakulása az egyetem után egy hosszú, részben „autodidakta” folyamat volt.

– Középiskolai tanára, Márton Árpád mesélte egy alkalommal, hogy az ő mestere, Miklóssy Gábor arra biztatta, hogy művészként ismertesse meg magát, bárhova vezesse a sorsa, ne hagyja magát beskatulyázni a rajztanárszerepbe. Igazat adott mesterének, s ekként is cselekedett. Az Ön tevékenysége is jóval túlmutat a katedrán végzett munkán, alkotóként – művészként és kurátorként –, művészetszervezőként is nevet szerzett magának. Hogyan teremt egyensúlyt köztük?

– Az egyetem utáni időszakban a kortárs képzőművészeti folyamatok megértésének igénye, a más képzőművészeti műfajok iránti érdeklődésem és néhány tapasztaltabb kollégával való szakmai együttműködés is mind hozzájárult ahhoz, hogy képzőművészként más irányokba is fejlődhessek. Az évek során összegyűlt szakmai tapasztalat és kapcsolati rendszer generálták tovább azokat a tevékenységeimet – legyenek azok egyéni alkotói vagy szervezői –, amelyek a mai napig meghatározzák a szakmai-művészi pályámat. Az én esetemben ezek teljes mértékben organikusan alakuló folyamatok voltak. Egyik projektet követte a másik, vagy egy időben akár több is futott párhuzamosan. Az idén zajlik a 9. Székelyföldi Grafikai Biennálé szervezési folyamata is, az eseményekre az ősz folyamán kerül sor. A biennálénak 2017-től vagyok a szakmai vezetője. E projektek nagy része mind olyan feladat vagy megvalósítás, amelyet soha nem egyéni célok vagy érdekek mentén határoztam meg. A szakmai közösségi munka során az individuum másodlagos szempont, első helyre kerül a közösségi érdek. Én hiszek abban, hogy egy művész a szakmai kapacitását és kapcsolati rendszerét a helyi művészi közösség céljaiért is kell, hogy hasznosítsa. Talán ezért tartom fontosnak, hogy az alkotói munka mellett szervezői feladatokat is vállaljak.

– A kortárs erdélyi művészet egyik legavatottabb ismerője, Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész jegyezte meg: „tapasztalhatjuk, hogy az egyre szélesedő esztétikai alapvetésű, valamint a műfaji és ízlésbeli differenciálódás mellett jól érzékelhető újdonságként olyan klasszikus alkotói erények is visszanyerik létjogosultságukat, mint a szakmai felkészültség és igényesség rendkívülisége”, ami az Ön alkotásaiban „csaknem perfekcionizmusig fokozott műgondban nyilvánul meg”…

– Ezek mind szép elismerő szavak, amelyek ugyanakkor megtisztelőek is, főként, ha a szakma egyik elismert képviselőjétől érkeznek. Ugyanakkor azt gondolom, hogy egy középgenerációs aktív alkotó esetében ezek a szavak már inkább természetesebb jelzők kell legyenek. Egy művészt ötvenéves korára általában már szakmai felkészültség és igényesség kell jellemezen. Perfekcionizmusra tudatosan nem törekszem, az én esetemben ez egy tudatalatti, természetes igényként van jelen. Mondhatnám azt is, hogy ez a jellemző inkább alkati kérdés, ami munkáimban például a dekorativitásban, a formai letisztultságban van jelen.

– Műfaji sokszínűség jellemzi művészetét, s hogy a paletta még színesebb legyen, készített már színházi díszletet, no meg ékszereket is. Mit jelentett, jelent Ön számára e két kitérő?

– Mindig érdekelt a kortárs művészet műfaji változatossága, a szabad, olykor alternatív és progresszív anyaghasználata. Rendkívül izgalmasnak találom azt, ahogyan a kortárs művészet ábrázol, hogy milyen hagyományos és alternatív anyagokat és anyagtársításokat, technikai megoldásokat és kivitelezési lehetőségeket alkalmaznak a mai kortárs alkotók. Talán a munkáimra ezért is jellemző a műfaji változatosság iránti igény. Ez organikusan alakult ki, annak következtében, hogy mindig hajtott a kíváncsiság valami új kipróbálására. Ugyanakkor fontosnak tartom azt is, hogy a tartalom mellett az esztétikai élmény is fontos részese legyen a műnek. A színházi munka véletlenszerűen került a szakmai palettámra, ami nagyon rövid ideig tartott, csupán egy évadot. Nem is tartom fontosnak, mert ez idő alatt nem igazán kaptam kreatív feladatokat. Egy darab díszletét bízták rám részben, de itt sem kaptam teljes alkotói szabad kezet. Az ékszerkészítés a iparművész előéletem iránti nosztalgikus, nem tudatos, időszakosan végzett szakmai leágazás, kitérő volt.

– Csíkszereda, Hargita megye, no meg a szomszédos Háromszék nagyon sok művésznek otthona. Hogyan érzékeli, mennyire elfogadott a művészlét ebben a közösségben? Milyenek a megmutatkozási lehetőségek? Mennyire számít a döntéshozók szemében a művészek, művészközösségek, -csoportosulások véleménye az esztétikumot érintő kérdésekben?

– A művészlét kérdése nagyon tág spektrumú fogalom vagy kérdéskör. Nem is az a kérdés, hogy mennyire elfogadott a művészlét, a művész státusz. A különböző művészeti ágak nem egyformán reprezentáltak, értékeltek a fogyasztó – a befogadó publikum – és törvényhozó – a politikum – által, és nem egyformán támogatottak, finanszírozottak. A városban a képzőművészeti programoknak teret adó felületek tekintetében jelen pillanatban visszafejlődés tapasztalható. Nincs városi kortárs művészeti galéria. Ilyen kulturális intézménnyel minden megyeszékhely rendelkezik. Reméljük, hogy ez a helyzet csak ideiglenes, mivel az utóbbi években a városvezetés egyértelműen nyitott a képzőművészeket érintő problémák megoldására és támogatására. A város komoly erőfeszítéseket tett és tesz egy, a művészek által javasolt fűtőház kortárs művészeti központtá való átépítési projektje kivitelezéséért, még akkor is, ha a konkrét megvalósításig hosszú az út. Ebben az ügyben magam is többször konzultáltam a városvezetéssel és az érintett építészirodával. A Csíki Székely Múzeum is megnyitotta tereit a kortárs művészeti projektek előtt. Egyszóval a döntéshozók kezdték komolyan venni a képzőművészek véleményét, és igen, igyekeznek bevonni különböző városarculati, esztétikumot érintő kérdésekbe is. Ezek valamikor elképzelhetetlennek tűntek.

– Ezzel vissza is kanyarodtunk az Ön művészetéhez, amely jelentős részben társadalmi beágyazódású. Túros Eszter művészettörténész írja, hogy Ön „ütközési és érintkezési pontok mentén rendezi tereit, az egyéni emlékezet képernyőjén keresztül beszél múltról, jelenről, emberről, társadalomról”. Mi a művész társadalmi szerepe? Mi a művészet szerepe? 

– A mai művésznek kell legyen társadalmi szerepvállalása is. Művészetén keresztül kell rávilágítson azokra a problémákra, melyek akár a közvetlen környezetét, akár tágabb spektrumú problémákat érintenek. A kortárs képzőművészet a vizuális kultúra eszközeit használva juttathatja célba a tartalmakat, ami aktuális üzenet lehet sok más ember számára. Művészetemben magam is ezt a szemléletet próbálom képviselni. Az életem eddigi ötven évéből több mint harminc a képzőművészet hivatásszerű gyakorlásával telt el. A jövőben is fontosnak tartom, hogy az egyéni alkotói munkám ne csak valami öncélú érdek mentén valósuljon meg, hanem helyet kapjon a helyi kulturális élet és képzőművészeti szcéna közösségi érdekeiért való munka is.

– Visszatérve a művészetszervezői, kurátori tevékenységre: az Ön neve elválaszthatatlan a Székelyföldi Grafikai Biennálétól. E téren szerzett tapasztalatai alapján hol áll térségünk a kortárs művészet terén? Mennyire élő a kapcsolat a világ szellemi áramlataival? S mit tudunk mi hozzáadni?

– 2017 óta igyekszem a legjobb tudásom szerint csinálni, és minden alkalommal a kis lelkes és profi csapattal a lehető legjobbat próbáljuk kihozni az eseményből. A számos visszajelzés alapján mára már bátran elmondhatjuk, hogy a Székelyföldi Grafikai Biennálé a kelet-közép-európai régió egyik legszínvonalasabb ilyen jellegű nemzetközi szakmai rendezvényévé nőtte ki magát. Fontosnak tartjuk azt is, hogy a biennálé eseményei hozzájáruljanak a régió színvonalas kulturális eseményeinek gazdagításához, és minél tágabb spektrumú befogadóközeghez jussanak el. A kérdés második felével kapcsolatban az a meglátásom, hogy a helyi művészeknek vagy művészi közösségeknek vajmi kevés beágyazottságuk van a tágabb, nemzeti vagy nemzetközi szakmai szcénán. Ez nem azt jelenti, hogy egy-egy alkotó – egyéni utakat járva – saját menedzsmentjének köszönhetően nem kerülhet be egy bizonyos, szakmailag elismert rangsorolásba. Egyelőre nem látok „mifelénk” olyan tudatos szakmaiközösség-építő kezdeményezést, amely az alkotó kezéből kiveszi a kulturális önmenedzsment terhét, és mentesiti e feladat alól. A székelyföldi magánmecenatúra és galériarendszer gyakorlatilag nem létezik. Alapítványi vagy egyesületi háttérrel működő projektgalériák aktiválnak hellyel-közzel, de némelyik esetében fennáll a belterjes, olykor egy bizonyos szakmai elitizmus mentén meghatározott szemléletmód.

– Ötven évet töltött tavaly, idén ünnepli. Miért? Sok az ötven, vagy már eléggé érett, tapasztalt és megfontolt az ember, de még alkotóereje teljében van?

– A tavaly nyáron megjelent az alkotói pályám utóbbi tíz évét bemutató retrospektív album. A város, illetve a Csíki Székely Múzeum felkérésére idén megvalósul az utóbbi tíz évet bemutató válogatott kiállításom is. Így lesz kerek a történet, bizonyos szempontból a tavaly is és az idén is ünneplek. Ötvenévesen már általában megfontolt az ember, de ha abból harminc a szakmában telt el, akkor már, mondhatni, a kellő szakmai tapasztalata is megvan.

– Mit kívánna saját magának az elkövetkező időszakra?

– Egészséget! Hogy ennek az útnak lehessen folytatása.