Tartósított bolondságaim közepette az eskü mibenlétéről töprengek. Az eskütétel, de még az emlegetése is ünnepélyességet sugall, története az ősidőktől nyomon követhető, mind vallásos, mind világi megjelenésében olyan fogadalom, amely elkötelezettséget és őszinteséget feltételez az eskütevő részéről. A becsületszótól (hétköznapi, kevésbé ünnepélyes) a kézrátevésig valamilyen „szent” tárgyra sok minden belefér. A papi eskü századok óta ilyenformán kezdődik: „Esküszöm az egy igaz élő Istenre, mennynek és földnek teremtőjére, ígérem és fogadom, hogy én egyházi hivatalomban az Istentől reám bízott nyájnak nemcsak az üdvözítő tudománnyal, hanem teljes tehetségem szerinti szent élettel, józanul, igazán és szentül élve elöljárója leszek.” A kézrátevés mindmáig élő, de azt már rég nem hallom/olvasom, hogy valaki a becsületszavával is hitelesítené a mondandóját. Divatjamúlt. Nem hiszünk benne. A hamis eskütevők pedig ritkán vállalják a hazugság ódiumát.

A hamis eskü lelepleződését mára szinte teljesen elfeledett szavak jellemezték: tetemrehívás, istenítélet. Eleven szokás volt olyannyira, hogy a középkorban jogi bizonyítási eljárásnak is tekintették, és az igazságszolgáltatás élt vele. Lényege, hogy gyilkosság esetén a gyanúsítottaknak a ravatalhoz kellett járulniuk, és kezüket a halottra téve megesküdniük, hogy nem ők a gyilkosok. A bűnös érintésétől az áldozat sebe vérezni kezdett, és ez a jel volt a terhelő bizonyíték. Legismertebb magyar irodalmi vonatkozása Arany János 1877-ben írt balladája, a Tetemrehívás.
Arany János 1852-ben írta A hamis tanú című versét, akár egy csalafinta turpisság adomája is lehetne a törvény kijátszására, ám a ballada a hazugság miatti bűntudat és az istenítélet drámai története, amely egy körösladányi és tarcsai határvita perére épül. „Lám a vén Márkusnak esze volt előre: / Talpa alá tette, úgy esküdt a földre.” A vén Márkus a ladányiak nevében megesküdött, hogy a föld, amin áll, évszázadok óta az övék, de még az eskü előtt a csizmájába tett egy kis körösladányi földet. Úgy hazudott, hogy maga mentésére igazat szólott, de hangosan el is átkozta magát, hogy ha hamisan tanúskodna, akkor halála után az ég ne fogadja a lelkét, a föld ne vegye be a testét. Úgy lett! A vén Márkus hamis tanúzása utáni lelki meghasonlása és szenvedése rávilágít a hamis eskütétel vétkének elkerülhetetlen büntetésére.
Végezetül egy szívmelengető 1769-től kezdődő hagyományos diákeskü a debreceni református egyházi iskola nagykönyvtárába való belépéskor, igazából az ifjak szellemi hazájuk értékeinek megtartásáért és megbecsüléséért: „Én, N. N. a nyilvános könyvtárba a professzorok egyetértéséből odabocsátva esküszöm az élő igaz Istenre, hogy mindig valamelyik könyvtáros jelenlétében veszek könyveket a kezembe, azokkal rendesen bánok, belőlük semmit ki nem tépek, sem tollal, sem ceruzával bennük semmit meg nem jelölök, sem azok közül egyet is a bibliotekáriusok tudta és engedélye nélkül el nem viszek. Úgy segéljen engem a Szentháromság Isten!” (Illés György: Mesélő könyvtárak. Bp., 1984).
Feljegyzések szerint a debreceni nagykönyvtár jókora része „sajátjuk” volt, hiszen ők gyarapították az íratlan szabály szerint, hogy minden külföldre utazó diák hazajövetelkor legalább egy könyvet hoz ajándékba. Esküjüket tettre váltották, amikor veszedelmek idején saját testükkel védelmezték a könyveket. 1802-ben tűzvész pusztított az épületben, ők levetették hosszú tógájukat, vízbe mártották és azzal takarták be a könyveket. Sokan súlyos égési sebeket szenvedtek mentés közben. 1849-ben megakadályozták a könyvtár kifosztását és szétverését. Ámbár a világosi fegyverletétel után Paszkevics, az orosz hadsereg főparancsnoka így jelentett a cárnak: „Magyarország Felséged lába előtt hever” – a debreceni diákok másként gondolták. Jellegzetes tógájukban és süvegükben a könyvtár bejárata előtt, némán, mozdulatlanul, de elszánt komorsággal vártak. Öltözetük miatt a katonák valami papféléknek gondolták őket, hajlongani kezdtek, majd elmentek. Ezzel velük távozott a hatalom is, amit képviseltek. Az egykori diákok réges-rég elballagtak, kórusuk zeng a múlt mélyén: Gaudeamus igitur, iuvenes dum sumus… Örüljünk hát, vigadjunk, amíg ifjak vagyunk.