– Közel kétezer népi időjósló mondókát, megfigyelést gyűjtött össze legújabb kiadványában. Milyen indíttatás vezette ebben a munkában? 

– Nagyon régre nyúlik vissza ennek a gyűjteménynek az eredete: első ízben két nagyanyám szinte mindennapos párbeszédének a részeként találkoztam ezen mondókák egy részével, és középiskolás koromban úgy éreztem, ezeket le kell jegyezni. Akkor még fogalmam sem volt, mi a néprajz, és hogy valaha ezen tudományterület szolgálatába fogok állni – egyszerűen csak ezek a rímes alapigazságok, amelyek minden évben bizonyosságot nyertek, bennem is megfogantak. Később Faragó József, a Népismereti dolgozatok szerkesztője biztatott a gyűjtés folytatására, amely akkor a nagyanyáim jóvoltából a gyergyói térség, a Mezőség, a Küküllőmente, a Nyárádmente vidékének ilyen jellegű tudását tartalmazta, de később minden ilyen mondókát lejegyeztem, amit jártomban-keltemben hallottam. Amikor kikerekedett belőle egy nagyobb anyag, az akkor még létező Gyergyói Kisújság egy évig a jeles napokon cikksorozat formájában közölte a kutatásaimat. Fontosnak tartottam összehasonlítani Kárpát-medencei szinten ezeket a mondókákat, így a saját gyűjtésem mellett közlöm azokat is, amelyeket már megtaláltam szakirányú gyűjtésekben. Így kerekedett ki ez a szép számú, közel kétezer mondóka.

– Milyen szempontok szerint rendszerezte őket a könyvben? 

– A jeles napok mellé sorakoztattam fel, időrendi sorrendben, azért, hogy könnyű legyen megtalálni azoknak, akik újra akarják tanulni, vagy csak bele akarnak pillantani ezekbe a mondókákba. Nyilvánvaló, hogy a néprajzosnak nem kell kezeskednie ezek igazáról, csak a gyűjtésről és az adatolásról kell elszámolnia. 

– Ezen népi megfigyelések használatával nőtt fel, hogyan látja a szerepüket és fontosságukat? 

– Amivel gyermekkorában összenő az ember, az olyan, mint az imádság: megtanultad, a kellő időben előveszed, és nem gondolkodsz a tudományosságán. Az a tény, hogy az ötezer éves naptárkezdemények mellett ott voltak az időjárási anomáliák, azt bizonyítja, hogy az állandóan változó környezetben az embernek alapvető célkitűzése volt, hogy megtalálja azokat a stabil pontokat, amelyekhez saját helyzetét tudta valamelyest igazítani. Mivel a növények fejlődése és az állatok élete is szoros összefüggésben volt a megélhetésével, széles körű figyelemmel kísérte a változásokat és megállapításokat kapcsolt hozzájuk. A bizonyosságot nyert megfigyeléseket rövid, szentenciaszerű, rímes formában fogalmazta meg, hogy könnyű legyen lejegyezni és továbbadni. Bár ezeket az időjósló megfigyeléseket babonáknak nevezik és lekicsinylik jelentőségüket, úgy gondolom, a meteorológiai tudás mellett megállják a helyüket és tekintélyt adnak a népi tudásnak.

– Kíváncsi vagyok, mennyire élnek a köznyelvben ezek a mondókák manapság? 

– Azok a fiatalok, akik belekóstoltak a népi tudásnak nemcsak a szépségébe, hitelességébe, hanem az igazába is, nem tartják maradinak ezeket a mondókákat elismételni, rájuk figyelni. Akik a népi kultúra felé fordulnak, akiknél van egy nézetbeli változás és egyfajta megtérés a természetes életvitel felé, az ő életükhöz hozzátartozik a környezet megfigyelése is. 

– Miközben gyűjtötte őket, melyek ragadták meg igazán a figyelmét? Mondana egy példát?

– Amikor utaztam a buszon, és a sofőr kijelentette, hogy: Jól kiberetválkozott az idő (hideg lett – szerk. megj.), vagy amikor gyermekkoromban, a korábban nagyanyáimtól tanult megfigyelést mondtam vissza: Gyertyaszentelőkor (katolikus egyházi ünnep február 2-án – szerk. megj.) ha fény hull a tetőre, számíthatsz a télnek nehezebb felére. 

– Az elmúlt években két nagyszabású gyűjtése, a Fűrészelt anyanyelv és Az őstojástól húsvétig című kiadványok után jelent meg az időjósló mondókák gyűjteménye. Van-e újabb kutatási téma, ami foglalkoztatja? 

– Bár nem szeretném megnevezni őket, de három témán dolgozom jelenleg párhuzamosan – mikor melyikhez jön megfelelő adatforrás. Amikor úgy érzem, hogy előállhatok az összegyűjtött anyaggal könyv formájában, akkor megteszem, hiszen nincs jogom magammal vinni a megszerzett tudást.