– Ha verseimet sajátosnak találod, fogadtatásuk még sajátosabb volt. Miután visszatérésem a versíráshoz 64–65 éves koromban történt – érdekes lélektani fordulat nyomán, amelyet nem győzök megköszönni sorsomnak – már eleve úgy döntöttem: ha fogadják a szerkesztőségek, jó, ha nem, amíg lehet, mindenképp írni fogom tovább azt, ami ily spontaneitással tört fel. Megjelent addig már tizenvalahány riport-, helytörténeti és tényirodalmi kötetem, megírtam több ezer jegyzetet, publicisztikát helyi és országos vagy külföldi lapokban, folyóiratokban, volt tehát fogalmam a munkakedv és az ihlet működéséről. Az egyik szerkesztő azt válaszolta „nem lehet úgy írni, mint a régiek” – azaz az akkori fiatalok posztmodern stílusjegyeit kérte rajtam számon, amit nagy fokú értetlenséggel magyarázhattam csak, én persze ott vettem fel a fonalat 2013-ban, ahol 1978-ban elszakadt, ehhez jogom biztosan volt, de a szerkesztő ezt nem tudhatta –, a másik is idegenkedésének adott hangot. Nálam jóval fiatalabb emberekről volt szó. Nem folytattam e kísérletezést, de írtam tovább, és gondoskodtam a kiadásról itthon és külföldön egyaránt. Nem maradt el a visszhang, elismerő recenziókat kaptam több külföldi lapban, folyóiratban. Hát folytattam. De verseimmel a hazai lapokat, amelyek különben mást jócskán közöltek tőlem, máig elkerültem, ezért írószövetségi felvételemet is egy határral arrébb kértem és kaptam meg.

– Szerinted mit mondhatna Székely János, a tisztességes, okos és emberséges szerkesztő mostani alkotásaidról? Én a sikerültebbeket – a többi sem elvetendő – olyannak érzem, mint Kusztos Endre grafikáit, Imets László fametszeteit. Cicoma nélkülinek, súlyosnak, minden esetben üzenethordozónak, a pillanatnyiság őrzőinek is. És a mieinknek.

– Meg vagyok győződve arról, hogy annak idején, 1978-ban, amikor biztató levelét megkaptam, azt nem csupán vigaszként küldte el nekem Székely János. Ő valóban közölte volna a kiválasztott verset a hatból, de az Igaz Szó akkori vezetősége, tehát csak Hajdu Győzőről lehet szó, nem egyezett bele. Nem csodálom, nem volt se vonalas mű, mi több, kimondottan lázító hangütésű volt. Mivel későbbi, 2013 utáni verseim azt a hangütést követik a remények meghiúsulásának egy újabb korszaka után, úgy vélem, nem utasítaná el őket ez a nagyszerűen szkeptikus, már akkor is klasszikusnak számító írónk és szerkesztőnk, ha élne. Ami a grafikusokat illeti, van benne valami, s hogy a tiednek is érzed, amit írtam, azt csak megköszönhetem, de igazad van. Apropó Székely verbunk!

– Mesélj „önfeljelentőnek” bírált, majd asztalfiók mélyére süllyesztett korai verseidről. Mi váltotta ki a versírás édes terhei cipelésének vállalását? A 32 év múlva bekövetkező feltámadás okát már tudjuk: az maga a fiók mélyére került elsőnek szánt kötet, ez a Szabad szavak című lenne, vagy a második, 2014-ben megjelent, az 1978–79-ben írt verseidet tartalmazó Fekete óda című kötet? Az a fiók valódi időzített bombát rejtegetett. Hány kötet őrzi a „repeszeit”?

– A Fekete óda verseivel kopogtattam Bodor Pálnál 1979-ben (a Szabad szavak 2013-as), és ő egy Forrás-kötet lehetőségét látta meg benne. Ebből nem lett semmi, ő ugyanis azt követően mondott le a tévénél főszerkesztői állásáról, és pár év után már ottani állampolgárként a Magyar Nemzetben aratta visszhangos publicisztikai sikereit. Én a Scânteia Ház – óriási szájkosár – egy magyar szerkesztőségében indultam el a riporteri pályán, önfeljelentésnek is minősíthető őszinte lírai műveimet – apropó: „versmeztelen”-ség –, félre kellett tennem, azt hittem, csak egy időre, de közben lírai vénám is elapadt. Aki belenézett Bukaresti napló című emlékiratomba, nem csodálkozhat ezen. Az a légkör mindenre alkalmas volt, csak épp a nyílt kitárulkozásra nem. A „repeszek” pedig már 2013 után írott új verseimben emlékeztetnek a régi indulatra.

– Mennyire hatott verseidre akkoriban szülővárosod? Hát a szerelem?

– Kolozsvárnak szellemi eszmélésem alapélményeit köszönhetem és a célzatosan választott költői nevemet. Volt idő, amikor le sem írhattuk a kincses város történelmi keresztségben elnyert magyar elnevezését. Azóta is hány szenvedély forrt fel körülötte! Iskola, egyetem, alapkötetekkel való ismerkedés!… A szerelem ottani ajándékai csak áttételesen épültek be életembe, annak legtermékenyebb formáját igazán Székelyföldön élhettem meg, a Partiumból odahelyezett feleségem mellett.

– Kevés férfi írt – főleg fiúgyermekeihez – lágy szavakkal. Te itt is kivétel vagy. Ha lett volna, amire annyira vágytál, lányotok? Sosem gondoltál arra, hogy ezt a vágyat is kiírhatja magából az ember – egy képzelt kislányához?

– Két saját fiam családunk legnagyobb ajándéka, ezért fordul több versem is feléjük. Kislányom nincs, kár, de nyilván nem véletlenül kérded lányos nagyapaként. Nálam is elfért volna pedig. Egyik versemben pedig mintha még képzelegnék is…

– Verseidben nem tudtad a sasszemű oknyomozó riportert elkerülni. Köze van ehhez a versről alkotott véleményednek? Dr. Bíró Béla így ír a Szarvascsoda előszavában: „A versen a nyelvi kifejezésnek szabályos, ritmusos, kötött formáját, illetve az e formában (gyakorta versalakzatokban, illetve versszerkezetekben) megjelenő költői művet szokták érteni.” Esetedben szinte látom, hogy a hideg ráz a posztmodern, inkább önmesélő irányzattól.

– Hogyan mernék én ujjat húzni az erdélyi lírában ’89 után szinte egyeduralkodóvá vált posztmodernnel, aminek ráadásul kiválóan tehetséges alkotói is voltak a sok utánzó mellett? Stílusjegyeit a magam egy-egy írásában is felismerem, különösen epigrammáimban, paródiáimban és gúnyverseimben, de egyetértek a metamodern irányzatot meghirdető huszonévesekkel, hogy túlélte megát, jöjjön valami új. 

– Mert te így írsz 2016-ban: „Nem teremtünk itt már soha semmit / Ami sok a többek soka lett / Csapatostul vonulnak a senkik / És egekbe menekül a tett // Ami volt legfeljebb tatarozzák / Mienk volt de nem lesz már soha / „Oldott kéve” elsatnyult valóság / Elveszett az „édes mostoha” // Görcsbe szalad az izom a lábon / Megbénul a kéz is valaha / Súlyt emelt ma lekókad és álom / Marad csak hogy épbe váltana // Mint ahogyan puszta vágy s más semmi / Hogy Erdélyben kéne kitelelni”.

– Hát ezt „optimista” hangulatomban írhattam, 2016-ban. Én publicistaként részt vettem a kilencvenes és kétezertízes évek minden politikai küzdelmében, aki nem érzett csalódottságot akkor és azóta is, annak nem voltak reményei a rendszerváltáshoz fűződően. A Szarvascsoda című kötet címének kulcsát a Csodaszarvas monda adja meg, a honra találás mondájának fordított regéje zajlik, amikor a jogérvényesítés-életépítés kudarca kivándorlásra ösztökél, és honvesztés lesz a „kalandból”.

– Arany mit is mond? „Költő hazudj, de rajt’ ne fogjanak; / Mert van egy példa, hogy: a sánta eb... / A sánta költő még keservesebb”. Te hogy vagy ezzel?

– Én a „versmeztelenséghez” tartom magam, saját magamat akarom adni a versben, és úgy, ahogy prózában nem tehetem, vagy sokkal nehezebb lenne. Izzó személyesség, így határozták meg a lírát az esztéták, és ez nálam őszinteséget, legbensőbb valóm megvallását is jelenti, hiszen eleget kellett leplezni és rejtegetni más körülmények közt. Ezért mondom, hogy a különben termékeny posztmodern játék a lírai alteregókkal mára már elveszítette nemcsak újdonságát, de olyan önmitizálásba tévedt, ami az én, a sokat emlegetett lírai énnek inkább a bújócskájával ér fel, és nem a sokfélesége megvallásával.

– 2013–14 válságos időszak a számodra. Aztán azt látjuk, hogy ekkor jelennek meg a Szabad szavak és a Fekete óda  című verseskötetek. Milyen válság ez? – kérdezem egy ilyen termés láttán. Hiszen utána a ledöbbentő Kiskorúak a halállistán, majd szintén 2017-ben a székelyföldi magánosítás csődjének 1991–2001-es időszakra eső háromszéki példáiból adsz át egy csokrot, 2019-ben pedig a Fedelet a fejünk fölé portrékönyv és az 1989, te csillag! című riportokat, visszaemlékezéseket és interjúkat tartalmazó köteted kerül ki nyomdából. Ha 2013-ig nyolc könyved, 2013-tól 2020-ig kilenc munkád lát napvilágot. Esetedben is teher alatt nő a pálma?

– Nyugdíjba menetelem éve volt, és kiválásom a napisajtóból szintén akkor történt. Fájdalmas is volt, nemcsak felszabadító.

– Én jó éveknek látom e két esztendőt. Ha csak a Delfin című versre utalok, a hallgatóságot is megkérdezhetjük: nem jobb-e, ha a költő válságban van, mintsem tobzódjon szépben, jóban, kéjben, gyönyörben? „a halásznak segít a delfin / halat hálóba hajt neki / úgy cikázik forog terelget / mint egy ügyes vízi puli // én nem dobtam ki soha hálót / találkozás minden remény / ez volt mi hitem megtartotta / Ő érdekelt és nem az Én // ha társra mégis ráakadtam / annak a titka egyszerű / a Másban magamra bukkantam / és édes lett a keserű // riporter voltam rögzítettem / mit elém hozott kutatás / mint ki szomjas és vizet inna / hát ásót ragad s kutat ás // de mit leírtam vallomás volt / lélek forralta költemény / leomlott hát a választófal / és berontott a győztes Én / hal is vagyok halász is egyben / szemeim nézd milyen nagyok / delfin siklik segítve bennem / s a háló az is én vagyok” 

– Nos a „kéjt és a gyönyört”, azt nagyon eltaláltad. De erről majd máskor.

– Négy ember külön tiszteletet vívott ki nálad. Székely János, Bodor Pál, Magyari Lajos és Bíró Béla. Mit mondjak, az ízléseddel nincs baj. Mit nem szerettél az olyanokban, akik neked nem tetszőn nyilatkoztak verseidről? Mert a tüskéktől – észrevételem szerint – nem tudsz szabadulni akkor sem, ha a fentiek kitüntető embersége és súlya akár legyintésre is jogot adhatna.

– Volt szerkesztői értetlenség, mint említettem, de utána velük azóta sem érintkeztem. Viszont a Hitel több szerkesztője, így Görömbei András és a maiak, Papp Endre és társai is méltányolták munkámat, a Pro Minoritatétól Ablonczy Balázs történész, a Könyvvilágtól Péchi Györgyi és Erőss Kinga, a Forrástól a főszerkesztő, a Székelyföldtől Molnár Vilmos és Magyarosi Sándor, több lapszerkesztő (hallottál-e Kovács Jánosról vagy Huszár Sándorról vagy Nits Árpádról és Cseke Gáborról?), Magyari Lajos, Bíró Béla és mások, például Orbán Emese a Magyar Nemzettől írásban is. A „tüskék” pedig jók, mert újragondolásra ösztökélnek, de nekem viszonylag kevés jutott ki, mert óvakodtam tőlük. Komolyan venni sem tudtam mindeniket. Mindig vannak olyan irodalmon kívüli momentumok, melyek eljelentéktelenítik őket.

– A posztmodern számodra vörös posztó. Hogy látod a magyar vers sorsát a mai lírában, tovább nő hiányérzeted?

– Erre talán feleltem már. Egyik kötetem alcíme: „…avagy adjátok vissza a magyar verset a lírának!” Ez költői program is, én a prózavers egyeduralmától féltem, a formátlan forma elburjánzásától, de a divat mindig ezt teszi.

– Nem volt jó véleményed a Korunkról. Miért? Aztán mégis közöltél ott is…

– Egyetlen írásom jelent ott meg a magyar olimpikonok kitöltött kérdőíveiből írtam egy tanulmányfélét a magyar nyelv és irodalomnak mint tantárgynak a helyzetéről a nyolcvanas években – hát nem egy túl szívderítő írás. A folyóiratnak nagy tisztelője voltam mindig.

– A mai irodalmi lapokkal hogyan állsz? Fontos a gyakoribb közlés?

– Amit beküldök, megjelenik. Legközelebb a Székelyföldben. Legutóbb a Hitelben. Az új kötetekre koncentrálok inkább, hetvenhét éves leszek az idén.

– Isten éltessen!

-----
Szarvascsoda, avagy adjátok vissza a magyar verset a lírának! Versek. Gyergyószentmiklós: Mark House Kiadó, 2020; Székely verbunk. Versek. Gyergyószentmiklós: Mark House Kiadó, 2022; A cédulás kazal. A kísérleti műfaj alkalmi fesztiválja. Kész és félkész versek, feljegyzések és rögtönzések. Gyergyószentmiklós, Mark House Kiadó, 2023.