– A 80-as években kezdett atlétikázni, ám nem csak ebben a sportágban volt sikeres...

– Az atlétikát az 1980-as évek elején kezdtem, rövidtávfutásban és gátfutásban versenyeztem. Több országos bajnoki címet szereztem, sikert sikerre halmoztam az iskolai és egyetemi bajnokságokon, különösen 100 méteren és 110 méteres gátfutásban. A 90-es évek elején a bob is belépett az életembe, 1992-ben, az Európa-bajnokságon, négyes bobban harmadik helyet értünk el. Románia legeredményesebb csapatának számítottunk akkoriban, emellett több világkupán is részt vettünk. 

– A bobban nem csak versenyzőként ért el kimagasló eredményeket.

– 2020-ban megalapítottam a női román bobválogatottat, korábban ilyen nem is létezett. Csíkszeredai lányokkal álltunk rajthoz, és kijutottunk a Salt Lake City-i olimpiára, ahol 15. helyezést értünk el. Ez óriási dolognak számított, főleg, hogy akkoriban csupán négy női csapat volt világkupaszinten, több mint tizenöt országból.

– Mit gondol, mi a sport szerepe egy ember életében? Önnek mit adott? 

– A sport teljesen átformálja az embert testileg, szellemileg és életvitelben is. Megtanít célokat állítani, kitartani és mindig továbbmenni. A legfontosabb, amit nekem nyújtott, az a szemléletváltás: másképp látod a világot, ha sportolsz. A magas szintű sport fegyelmet, lemondást, önuralmat kíván. Sokszor fel kell áldozni mindent, családot, barátokat, mert huszonnégy órában készülsz, edzel, regenerálódsz. Az egyéni sportágakban az eredmény beszél helyetted, nem lehet mellébeszélni. 

– ’93-ban visszavonult, de utána sem lépett ki teljesen a sportéletből.

– Igazából soha nem hagytam abba ezt a tevékenységet, csak más formában van jelen az életemben. Ez egy életforma. 1993-ban kénytelen voltam visszavonulni, mert megszületett az első gyermekem, és nem lehetett megélni a sportból. A sport­egyetemen végeztem Bukarestben, majd maradtam a szakmában, csak már szervezőként, irányítóként.

– Jelenleg a Csíkszeredai Sportklub igazgatója. Hogy érzi magát ebben a szerepben?

– Igazgatóként próbálok minden szempontból segíteni a sportolóinknak. Az el­múlt húsz-huszonöt évben ez a tevékenység sokat veszített a rangjából, de hiszek benne, hogy ez még változhat. Úgy gondolom, a sport az ország legjobb követe, egy sportoló mindig képviseli azt a helyet, ahonnan jött, és ez óriási felelősség. Ezt próbálom a saját gyerekeimnek is átadni: az egyik fiam emellett maradt, és büszkén látom, hogyan építkezik abból, amit egykor én is képviseltem.

–  Mi hiányzik leginkább a sportolói múltjából?

– Az élsport izgalma, a versenyek, az intenzív készülés. De a szerepem most is ugyanúgy a sportban van, csak nem a startvonalnál, hanem a háttérben, megtaláltam az utam a sportigazgatásban. A sportéletből jövök, tudom, mire van szüksége egy versenyzőnek, és próbálok olyan körülményeket teremteni, amit én is kívántam sportolóként. Hiszek abban, hogy amit a sport megtanított, azt most a szervezésben is kamatoztathatom.

– Melyik a legkedvesebb emléke a sportolói időszakából?

– 1992-ben a román négyes bobcsapat harmadik lett az Európa-bajnokságon, ez világszenzációnak számított. Az akkori német miniszter adta át az érmeket, és amikor hazajöttünk, mindenhol ott voltunk: tévé, újság, reflektorfény – de otthon várt a valóság! Ötszáz lejt kaptam, ennyiből a piacon vettem egy malacot, hogy legalább legyen mit enni otthon. A tévében sztárok voltunk, de a valóság szegény volt. Ez mélyen megmaradt bennem: a sport dicsősége nem mindig jár együtt a megbecsüléssel.