– Azt már tudjuk, hogy hol, de azt nem, hogy hogyan indult az életútja?

– Mikor megszülettem, édesapám már nem élt. Elvitték katonának Foksányba 1939-ben, s ott a kiképzés, vagy mi volt annak a neve, az alatt halt meg. Kint voltak valahol az erdőben, gyakorlatoztak, s úgy mondták, hogy a vakbele elöntötte, s szegény hiába mondta a falubeli társainak, hogy nem akar a hegyek között meghalni, mert ott halt meg. Ez volt ’39 novemberében, s én születtem ’40 márciusában. Testvérem nem volt, én lettem volna az első gyermekük a szüleimnek. Aztán édesanyám, hogy özvegyen maradt, megismert később egy szintén özvegy férfit, s újraházasodott. Így lett nekem is mostohaapám, született három féltestvérem, egy családként tekintettünk egymásra mindig is. Emlékszem, édesanyám szegény örökké úgy sírt, s én is kellett sírjak vele, pedig jóformán nem is értettem meg, hogy miért. Akárhogy is, de édesapám volt az első, csak csupa két évet éltek együtt, s utána meghalt, ő pedig ott maradt velem. Ezért időnként el-elkeseredett, de aztán lettek a testvéreim, s szerettük egymást, egy család voltunk s együtt felnőttünk.

– Gondolom, hamar fel kellett nőni. Hány évesen kezdett dolgozni?

– Alig 17 éves voltam, mikor elmentem dolgozni Tusnád­fürdőre, mert felnőttem, s kellett a pénz, a megélhetés. Összesen öt évet dolgoztam odalent. Legelőre a kantinban dolgoztam egy szezont, s utána egy villába kerültem át, ahol volt hét darab vendégszoba. Az egyikben az igazgató lakott a feleségével, s a többi volt a vendégeknek, s én ott takarítottam, csináltam, amit kellett. Míg a kantinban dolgoztam, a szabadidőmben segítettem ezt-azt ebben a villában, s úgy megszerettek, hogy azt mondták, ne menjek vissza a kantinba, maradjak náluk. Jó emberek voltak az igazgatóék, s úgy összenőttünk a végére. Emlékszem, az öregasszony azt mondogatta, hogy egy leánnyal se evett egy tálból cseresznyét, csak velem. S így aztán otthagytam a kantinban a munkát, s a villában kezdtem csak dolgozni.

– A kantinban mi volt a dolga?

– A konyhán dolgoztam. A mosogatóba voltam felvéve, de ott nem szerettem. Akikkel dolgoztam, azok nemigen végezték a munkájukat, s a mosatlanok gyűltek fel, s én fogtam a fejemet, s sírtam, hogy soha vége nem lesz. Egyszer jött az aligazgató, s kérdezte, hogy: te miért sírsz, kislány, s én megmondtam, hogy azért, mert én itt nem szeretem. S akkor átraktak segédszakácsnőnek. Ott a főszakácsnő keze alá kellett dolgozzak, amit mondott, azt csináltam, s ott már jobban telt nekem is. Több volt a dolgom, mint a mosogatóban, mégis jobban éreztem magam.

– S később a villában könnyebb volt a dolga?

– Nem volt éppen könnyű, a pénzre akkor is jól rá kellett dolgozni, de fiatal voltam, s csináltam. A szomszéd villában lakott egy asszony, az azzal viccelődött örökké, hogy hallotta, úgy remegnek az ablakok, s nem tudta elképzelni, hogy mitől. S hát mikor kinézett, látta, hogy én futok ki a dombon. Ez a villa, ahol dolgoztam, egy dombon volt. Örökké menni kellett, dolog volt elég, hiába nem volt sok szoba, de annyi mindenfélét kellett csinálni, hogy nem unatkoztam.

– A munka töltötte ki a mindennapjai jó részét. Hogyan kapcsolódott ki a szabadidejében?

– A kantinos időben öten laktunk egy szobában, mind fiatal leányok. S az is egy érdekesség volt nekünk akkor, hogy esténként beszélgettünk, mindenki mesélt ezt-azt. Az egyik leánynak volt egy udvarlója valahonnan jó messziről, s akkor ha ő sírt, sírtunk mi is vele, s ha kellett, kacagtunk, s így teltek az estéink. Ők jártak bálba, én nem szerettem, nem voltam az a fajta, aki eljár. De ők mentek, sokszor egymás ruháit vették fel vagy az enyémet, s akkor mesélték, hogy milyenek voltak a bálok. 

– Mi következett a tus­nádfürdői idők után? Visszatért a szülőfalujába?

– Aztán hazajöttem s férjhez mentem, lettek a gyermekek. Dolgoztam egy kicsit a szentkirályi borvíznél, de nem tudtam maradni, mert nem volt jó a program. Nem volt aki a gyermekekre vigyázzon, amikor délutáni váltásban dolgoztam. Anyósom azt mondta, ha a kollektívnél fogok dolgozni, akkor ügyel napközben a gyermekekre, de ha máshova megyek, akkor nem. Benne volt ő is már a korban akkor, estére nem akart a gyermekekkel maradni. S így kellett olyan munkahelyet keressek, hogy legyen jó, így kerültem oda az IFET-hez.

– Öt év nem kis idő, Tusnád­fürdőn nem került udvarló?

– Biztos került volna, de nekem akkor már udvarolt a férjem, s én vele úgy meg voltam elégedve, hogy semmi alkalmat nem adtam másnak udvarolni. Amíg Tusnádfürdőn dolgoztam, végig udvarolt nekem. Bálba nem jártam, nem is nagyon volt ahol udvarló kerüljön, de nem is kellett. Már akkor tudtam, hogy ő marad meg mellettem, s a férjem is lett aztán. Szegény édesanyám nem erőst szívlelte, mondjuk. Kilenc évig laktunk egy másik házban, amíg aztán itt tudtunk annyira haladni, hogy készen lett ez a ház, s át tudtunk költözni. Úgy volt, hogy ahova férjhez mentem ’62-ben, ott lakott a férjemnek még egy testvére, s az a ház végeredményben nem a férjemé maradt, hanem a testvéréé, s így nekünk kellett egy saját otthon. Ez a ház s az udvar az édesapámé volt. S mikor édesanyámmal annak idején összekerültek, akkor vetettek téglát, s akartak ide építeni, mert csak egy öreg ház volt ezen a területen. Igen ám, de édesapám korán meghalt, s édesanyám egyedül nem volt mihez kezdjen. Azt a sok téglát eladta, az árából vett egy földet, azt örököltem meg én. No de elkalandoztam kicsit. Szóval, hogy szegény édesanyám nem szívlelte emiatt, hogy kellett volna tudják, hogy ha két fiú van, akkor mind a kettőnek ház kell, ahol családot alapíthattak, de nem törődtek annyira vele. Mondogatta nekem, hogy: Hadd el, Erzsi, hadd el, eszel te búval mártott puliszkát! S én mondtam neki, hogy édesanyám annyit ne puliszkázzon, majd kiigazodik minden.

– S úgy lett?

– Úgy. Kialakult szépen minden. S biza tényleg kilenc esztendő telt el, mire elköltöztünk, de nem bántam meg, amilyen volt, olyan volt, de jó volt. Úgy képzeld el, hogy beköltöztünk, de még kapunk nem volt. A szomszédasszony szervezte, hogy jönnek új ház látni, s mondom neki, hogy ne bolondulj meg, hát még nincs kapunk se. S azt mondta volt, hogy: Nem baj, könnyebben bémegyünk legalább. Majorságom volt, s el nem ment egy se, s miután kapunk lett, utána úgy elment öt lúdam, hogy még azóta is megyen.

– Milyen tanácsot adna az élet elején álló fiatalok számára?

– Azt, hogy amíg fiatalok, dolgozzanak, hasznáják ki, mert olyan hamar eltelik az idő, s elér az öregség. Mi is addig bírtunk ki mindent, s csináltunk mindent, amíg fiatalok voltunk, s ahogy telik az idő, mind csak kevesebbet, s kevesebbet bír az ember.