A tatárjárás kapcsán számos történet keletkezett, amely arról számol be, hogyan győzte le a kis székely csapat a túlerőben levő ellenséget. Ilyen történet a gyergyói táltos asszonyé, Bákainéé is, akit egyes történetekben Pákainéként, Puskás Kláraként emlegetnek. A tatárok 1658-as betöréséről írják, hogy a támadók Ditró felégetése után a szomszédos Szárhegy irányába fordultak. Ennek határában azonban mintegy háromszáz, leginkább szárhegyi és ditrói székely férfi és nő, Gábor deák vezetésével, legyőzte a túlerőben lévő, mintegy háromezer főt számláló ellenséget. Az elbeszélések szerint a csatában a székelyek közül mindössze tizenöten, míg a betörő, portyázó csapatból körülbelül 1750-en haltak meg. Közülük mintegy négyszázötven támadót a csata helyszínén eltemettek, és az így keletkezett domb (mely eleinte „Csukujok halma” néven volt ismeretes) később a Tatárdomb nevet kapta.

Ehhez kapcsolódik Puskás Klára mondája is, aki a történet szerint termetes, ditrói asszony volt, aki a támadás alatt éppen a mezőn dolgozott. Látta, hogy a tatárok egy kisebb csapata épp átkelni igyekszik a Maroson, egy boronafa segítségével. Vasnyársat ragadott (amire a szárítandó gabonakévéket szokták felszúrni), és a rögtönzött átkelő végére állt. Az egyenként érkező tatárokat – mind a hetet – felnyársalta, míg ő magának a haja szála sem görbült. Később három egészséges fiúgyermeknek adott életet.
Benedek Elek meséjében azonban Bákainé „messze földön híres volt a táltosságáról. Égiháborút, jégesőt, föld­indulást, minden nagy veszedelmet megjövendölt előre” – és megjósolta saját halálát, illetve a tatárok betörését is. Tanácsa szerint a gyergyói székelyek kévékre tűzött kalapokkal, fűbe rejtett edényekkel csapták be a tatár sereget. „…ahogy eltemették, nem telt belé egy hét, látják az emberek, akik a mezőn dolgoztak, hogy füstölnek a faluk mindenfelé. Aki kaszált, cöveket vert a földbe, rátette a kalapját; aki aratott, hamar összekötötte az utolsó kévét, felállította, beléütötte a sarlóját, s rátette a kalapját. Asszonyok, gyermekek beszaladtak a faluba, hordották ki, ami edény volt a háznál, azokat mind elrejtegették a fűben, a tarlóban. A tatárok Szárhegytől nem messze, a Fekete nevű réten táboroztak, aztán egyszerre csak fölkerekedtek, s mint valami nagy fekete felleg gomolyogtak elébb-elébb, Gyergyó felé. Szaladtak előttük mindenütt a szárhegyi székelyek, meg sem állottak Gyergyóig, ott a népek már mind összeverődtek, a gyergyóiak, a szárhegyiek a kápolna előtt. A férfiaknak fegyver volt a kezökben, az asszonyok s gyermekek letérdeltek s imádkoztak. S ím, egyszerre csak vágtat egy asszony a kápolna felé fekete lovon. Nézik, nézik, ki lehet az. Hát, uramteremtőm, Bákainé, a táltos asszony, az vágtat feléjük fekete lován” – írja a mesemondó. A táltos asszony a győzelem hírét közölte a megrémült gyergyóiakkal, majd eltűnt, mintha elnyelte volna a föld. A monda szerint a tatárok valóban megzavarodtak a kalapoktól, a lovak pedig a fűbe rejtett edényekben botladoztak.
A Tatárdombot a mese is megemlíti: „Azt a dombot, ahol a székelyek a tatárokat eltemették, még máig is Tatár-dombnak hívják. A kápolna is megvan, ahol a székelyek összegyülekeztek, de Bákainé nevét sem felejtették el a gyergyóiak, áldják ma is emlékezetét.”