Kányádi éppolyan nagy mesélő volt „élőben” is, mint íróként. Társaságban senki nem jutott szóhoz rajta kívül, de minden, amit mondott, olyan tartalmas volt, hogy ez senkit nem zavart, felemelő volt hallgatni. A hargitai házában állt egy nagy csempekályha, aminek volt egy ládaszerű része, azt hiszem, arra szolgált, hogy ruhákat szárítson rajta az ember. Ő azon ült és beszélt hosszú órákon át, mi pedig meghitt csendben ittuk a szavait. Az egész családunkat vendégül látta. Összegyűltünk a nagyszobában, a gyerekek cumisüvegből kakaót ittak a hálózsákjukba bugyolálva, mi borozgattunk. Így teltek a közös esték. 
Nem emlékszem már, hogy is lettünk jóban, vagy egyáltalán mikor találkoztunk először. Még a forradalom előtt lehetett, az biztos, hogy én az újságnál dolgoztam már, neki pedig folyamatosan könyvbemutatói voltak. Iskolákat, osztályokat is látogatott ifjúsági versesköteteivel. Valószínűleg én is odakeveredtem egypár alkalommal ezekre a kötetlenebb közönségtalálkozókra, ott váltottunk néhány szót, aztán egyre többet. Azt hiszem, így. De igazából talán nem is velem szimpatizált olyan nagyon, hanem a feleségemmel, Katival. Ő volt a szeme fénye: minden eseményen, összejövetelen népdalokat énekeltetett vele. Ezeket nagyon szerette hallgatni, mindig meghatódott tőlük. 

Egy tanévzáró alkalmával az egész billegő évfolyam szépen, székely ruhába öltözve vonult fel szokás szerint a Petőfi iskola udvarán. Akkoriban, a kommunizmus idején még nagy dolognak számított népviseletet hordani. Kati ott volt osztályfőnökként az ünnepségen a nyolcadikosokkal, felügyelte a gyereksereget szigorú, büszke tekintetével. A tömeget pásztázva egyszer csak feltűnt neki, hogy Kányádi a kerítés mögött ácsorog, tétován lesi a székely ruhás ifjúságot. Odafordult a kollégájához, hívjátok be Sándor bácsit, adta ki a parancsot. Már futottak is a költő elé. Nagy nehezen sikerült meggyőzni, zavartan besomfordált a ceremónia közepére. Alázatosan, de készségesen szólt pár szót az iskolásoknak, aztán végigkövette az egész eseményt. Fontos volt számára a magyar kultúra és közösség, nagyon a szívén viselte az iskolásokat.
Az újságnál az első pár esztendőben minden hónapban fel kellett menni a vásárhelyi nyomdába dolgozni egy hetet. Én kevéssé ismertem a várost, még kevésbé az embereket, de mentem, menni kellett. Egy alkalommal éppen a nyomdából jöttem kifelé egy hosszú nap után, amikor megláttam a kedves, kalapos alakot. Kányádi mosolyogva közeledett, messziről üdvözölt. Egy kis kocsmába ültünk be, meghívott egy pohár borra, és mivel akkoriban nem volt semmi pénzünk, igencsak jólesett a meghívás. De még jobban az ismerős arc és a társasága. Pedig nem volt ez olyan egyedi eset: egyre-másra összesodort minket az élet. Részben a munkám miatt, részben a közös érdeklődésnek, a közös közegnek köszönhetően. Volt, hogy terepre mentünk újságírótársakkal, és kedvtelésből csatlakozott hozzánk. Keresztúrra meg Segesvárra utaztunk a Petőfi-emlékházhoz. Utána elvitt minket a testvéréhez Szalontára, és ha már ott voltunk, előkerült a szalonna-hagyma-túró, szívélyesen megvendégeltek bennünket. 
Kedves ember volt. Őszintén tudott örülni, igazi, egyszerű emberségesség lakozott benne. Nagyon szerette ezt a vidéket, és nagyon szerette az embereket. Abban hitt, hogy nem számítanak a határok, ha összetartunk, és abban is hitt, hogy csak így tudunk megmaradni, nemcsak székelységnek vagy magyarságnak, de embereknek is. És azt hiszem, ma ugyanezt gondolja.

(B. L. visszaemlékezései nyomán)