Kutya Fekete földrögnek tűnt, az olvadáskor hegyoldalról leomlott hókupacnak. Sötétedett, nem látszott más a tájból, csak ónos földek, párás volt az ablak, ahogy közeledtünk, úgy tűnt, mintha mozogna, mintha egy kabát emelgetné a karját, egy árnyékstoppos az útszélre dobva, amin fényszórók tekintete hajt át. Hol felvillant, hol eltűnt, de a sorban odaérve mindenki kerülőt tett, nézni kezdtem az útpadkát, hogy hol van, és egyszer csak ott volt. Mint egy merülő test, a mellső két láb támaszkodott a sárban, mintha indulna, orrát a szélbe tartva, a felső rész figyelt. De mögötte, láttam, péppé roncsolva terült szét az alja. A véres szőrből kiálló hátsó lába egyenletes, kínos ütemre rángott, ült a fél kutya, nyitva volt a szája, és láttam a szemén, hogy mindent látott. Kiabáltam, hogy állj meg, húzódj félre, könyörögtem, hogy mentsd meg, üsd el, bármi, vagy legyen mögöttünk már valaki végre aki ráhajt. De hát mit kell csinálni?! Mit kell csinálni? – emelted föl a hangod, mit akarsz tőlem?! Mégis, mit akarsz tőlem? Azt akartam, hogy állj meg és ne hagyd ott, ha megtaláltad vagy vedd fel, vagy öld meg. Egész héten ott volt a kutya köztünk. Arra gondoltunk, jobb volna mégis otthon. Mintha mi volnánk, akik az útra löktük, és szavakkal kéne kerülgetni folyton. De mégse tudtam nem akarni, hogy este fölém hajolj: feszülő karodat néztem, próbáltam nem gondolni a testre, ahogy ott támaszkodik az árokszélen, arra az ütemes mozgásra, miközben a szemed a távolba néz és nem felel, hogy mennyi, mennyi ádáz lemondás van abban is, ahogy szeretkezel, ahogy azt kérdezed, mégis mit akarsz tőlem, miközben ütöd a kormányt és rám se nézel, és látni a vállad mögött a szitáló esőben ázó tájat a véres, téli éggel.   [caption id="attachment_19812" align="aligncenter" width="620"] Ioan Oratie[/caption] Futamidő Mindenki elment, ez van a papíron, ezt a halott sort mantrázom percek óta. Nem olyan jó sor, kár is volt leírnom. Valami perceg. Zavar a villanyóra. Soha nincs csend. Mobilozik egy szomszéd, különös szavakat kiabál át a versbe. Megtérülés, futamidő meg konkrét elképzelés. Várom, hogy végre befejezze. Egy fantommal vitatkozik ott lent, a járdán az időről: hogy ez így lehetetlen. Ha hagyná, idebent ugyanezt csinálnám, az időről beszélnék itt, a versben. Felállok, kihajolok, hogy lássam. Éjjel vihar volt, most is vizes a járda. Kering bennem a mondat, de az áram útját valami váratlanul elállja. – A ház melletti sávon, ott a bokrok aljában egy hosszúkás, érthetetlen növény virít. Megyek, visszaülök a sorhoz, de nem hagy nyugodni, hogy észrevettem. Futamidő. Elfut egy újabb óra, mi ez a mondat, istenem, hol a vége, felállok, lesétálok a parkolóba, és behajolok a bokrok tövébe. Egy horpadt fejű sellőbarbit találok farkuszonnyal a földbe szorulva. Úgy integet, mintha valami átkot kéne feloldanom, hogy ússzon újra. Mit keres itt? A vihar elsodorta, vagy valaki az éjjel elvesztette? Állok a kocsik között meghajolva, bámul a sáros barbi a szemembe. Mit csináljak most, mit csináljak, mikor lesz az, hogy végre csend lesz?! Lehet, hogy fentről most is látnak? Mi közöm lett ehhez a furcsa perchez? Húzzam-e ki, hogy innentől minden este földet sírjon, mert már hiába mossuk, fektessem zsebkendőbe, fűtőtestre, hogy végül majd mi is szemétre dobjuk? Vagy hagyjam itt, hogy éjjelente nőjön mint egy mutáns, ijesztő, szőke répa, hogy rázza majd haját zúgó jövőnkön állva bosszút, homokkal hintve még a távoli napokat is, hogy folyton lássam ahogy sorsába döfve integet lent? Nézek papucsban és nyitott kabátban, mindenki elment, ez van, mindenki elment.