Az FK Csíkszereda körüli huza­vona, a Román Labdarúgó-szö­vetség értelmezési akro­batikája, valamint a Fradi és a Honvéd gesz­tusa mind ugyan­arra a kér­désre világít rá: hol húzódik a határ sport és identitás között – és ki húzza meg azt? Amikor Szondy Zoltán az Athletic Bilbao példáját hozza fel, nem futball­romantikát árul, hanem európai tükröt tart elénk. A baszk klub nem ke­vesebbet állít, és teszi ezt száz éve: a helyi közösséghez tar­tozás érték, nem védekezésre szoruló magyarázkodás. Lehet azon vitatkozni, hogy az FK vo­natkozásában a Bilbao-pár­huzam miként nyilvánul meg, hiszen ott csak baszk kötődésű játékosok játszanak, amióta a spanyol bajnokság és a klub létezik. Az viszont dicséretes a piros-feketék klubelnöke részéről, hogy ki- és bele is áll a magyar szimbólumhasználat kérdésébe, és a klub értékeit a sportpályán túlmutatóan a magyar kisebb­ség szimbólumává is teszi, mind­ezt a jelenlegi ellehetetle­nítő körülmények ellenére is. Spanyol­­ország „nagy” állam, mé­gis elbírja a baszk és katalán zászlókat a lelátón. Mi pedig szintén az EU-ban vagyunk, igaz, keleten, de még mindig ott tar­tunk, hogy a szimbólumaink provokációnak számítanak.

Az FK Csíkszereda nem akar több lenni annál, ami: egy klub, amely közösséget képvisel. Amikor ezt büntetik, valójában nem a sportot védik, hanem az egység hamis képét. Pedig az európai ígéret épp azt hangoztatja, hogy a kisebbségi lét nem magánügy, hanem közös érték. Erre az UEFA számos kampányt felhúzott már. 
A kérdés tehát nem az, hogy „szabad-e” zászlót használni egy meccsen. Inkább az, hogy az EU-ban a kisebbségi képviselet csak papíron létezik-e, vagy a hétköznapokban is legalább nyo­­mokban tetten érhető. Amíg a szim­bólumaink gyanúsak, addig a képviseletünk is az. És amíg ez így van, addig minden gól, mez és zászló több lesz puszta sportnál, inkább emlékeztető arra, hogy az egyenlőség még mindig feltételes.