Ritkán foglalkoztat a gondolat, hogyan fogunk megjelenni a történelemkönyvek lapjain úgy száz év múlva – most mégis elidőztem rajta, hogy mi minden kerülhet be.
Szerintem a mesterséges in­telligencia megjelenése min­den­képpen mérföldkő lesz az em­beriség történetében, ahogyan az elektromos járművek térnyerése is. Az események sorából biztosan nem marad ki a koronavírus-járvány, az orosz–ukrán háború – csak remélni tudjuk, hogy nem fajul világháborúvá – és persze rengeteg olyan dolog, ami a világ más pontjain bír jelentőséggel.

Hazánkban jelenleg a gazdasági válság határozza meg a közbeszédet. A lakosság már korábban is úgy érezte, hogy túl nagy adóterhet visel, így nem meglepő, hogy az idei megszorító intézkedések még nagyobb felháborodást vál­tottak ki, joggal. A köz­alkalmazottak fizetése évek óta be­fagyasztva, a versenyszféra pedig egyre nehezebb környezetben próbál talpon maradni. Vállalkozni ma már alig éri meg, sokan inkább bezárják az üzletet. A társadalom középrétege lát­ványosan elvékonyodott. Egy olyan család, ahol csak az egyik szülő dolgozik, és gyermeket is nevelnek, egyre nagyobb ne­hézségekkel néz szembe.
A vidéki élet sem könnyebb: a háztáji állattartásból már alig lehet megélni. Az uniós előírások, bár alapvetően jó szándékúak, alig hagynak időt a felkészülésre, mi pedig még távol vagyunk a nyugati színvonaltól. Az állami támogatásra sem igazán lehet számítani. A me­zőgazdaság gyakorlatilag romokban hever.
Egy svájci barátom, aki nem­rég nálunk járt, megjegyezte a traktorunkra nézve: „Ez gyönyörű múzeumi darab.” Jót nevettem, de elmondtam neki, hogy nálunk ez napi használatban van, aho­gyan sok más ismerősömnél is, akik hasonló, „múzeumi értékű” gépekkel dolgoznak. Ennyit a versenyképességről. 
A válsághelyzet elméleti meg­­oldásai már megszülettek a parlamentben, a gyakorlati terheket azonban továbbra is az emberek viselik. Tulajdonképpen már csak a válság valódi előidézőit és felelőseit kellene megtalálnunk.